Halottakkal táncoló: Megadeth és főleg Slayer az Arénában

Meg vagyok győződve róla, hogy mikor a végítéletkor eldől, melyik három kemény zenekar marad meg, az összes többi pedig megsemmisül és kitörlődik az emberiség emlékezetéből, az a három az Ozzy-s Black Sabbath, a Motörhead és a Slayer lesz. A Megadeth-nek már csak ezért is nagyon tekernie kellett tegnap az Arénában, de a Slayerig még így sem ért fel.

Kicsit fesztiválhangulat volt tegnap este az Arénában és környékén, mikor odaértem 8 körül: emberek álltak és beszélgettek mindenfelé, sorban a büfépultoknál és a pólók-láncok-csuklószorítók előtt, a dohányosok az Aréna egyik lehajtójáról elkerített kis részre mehettek ki cigizni, ez mind jó és kulturált. A legtöbb 30-as, 40-es rokker Megadeth- vagy Slayer-pólóban (de akadt bőven Motörhead is, a legjobb, amit láttam, egy Bathory volt), meghízva, változatos haj- és szakáll-dizájnban és -összeállításban. És persze megy valami zene is a háttérben, távolról, mint a fesztiválokon szokott.

Na ez volt a Megadeth, a valamivel 8 utáni kezdésnél. Nekem a Megadeth nem szívügyem, de láthatólag nagyon sok embernek igen, mert amint a körfolyosóra bedobbant bentről a dübörgés, rögtön rengetegen indultak meg a küzdőtér felé. A nyitottság és kíváncsiság jegyében én is meghallgattam a nagyjából másfél órás buliból 5-6 számot (két különböző alkalommal, amik közt cigiztem és sört vettem); de mikor először bementem a terembe, Dave Mustaine-nek épp egy kétnyakú Flying V (Flying W, haha) volt a kezében, és erre reflexszerűen összerándult a gyomrom. Jól szólt egyébként a Megadeth, az égvilágon semmi baj nem volt vele: az, hogy nekem halknak tűnt, nyilván csak abból adódott, hogy nem mentem elég közel. Kihallottam a mélyeket-magasakat, szólókat, még a szép testes basszushangot is rendesen; de hát mit csináljak, nekem ez a számtalan témából építkező, hosszú szólókkal operáló, Dave Mustaine énekével fémjelzett dolog egyszerűen nem működik. Szétesnek a dalok, vagy inkább nem is állnak össze a 2 perces szólózgató intrók után hirtelen tök más témával énekelt részek, stb. stb. Felesleges ezen rugózni, a ‘Symphony of Destruction’-t emlegetni, meg az ízléseket és pofonokat; amikor azt megláttam, hogy David Ellefson kezében 5 húros basszusgitár van, akkor lélekben megköszöntem és mentem cigizni.

A Slayer viszont nagyon is szívügyem, viszont sosem láttam még őket sem. Ezért aztán 10 előtt kicsivel be is álltunk jó előre, középre, mert hát a jó metál sosem elég hangos. És nem is csalódtunk: eszméletlenül szóltak az intró után bepengetett zsé-dúrok, és hirtelen már ott is állt Tom Araya középen, Kerry King szokás szerint tőle (rendezői) jobbra, és darálták az új lemez címadó dalát, a ‘World Painted Blood’-ot. Jeff Hanneman (a két gitáros közül az, amelyiknek van haja) ugyan még mindig nem tudott visszaszállni a turnézásba, de Pat O’Brien a Cannibal Corpse-ból tökéletesen helyettesítette: dörgött, tekert, vijjogott, sivítozott a gitáron (náluk csak szimpla Flying V-k), én pedig ide-oda nézve közte és mostanra teljesen elmebeteg módon kinéző Kerry King között megint megfogalmaztam: el sem tudom képzelni, hogy lehet ezeket a témákat így eljátszani (pláne megírni). Ahogy rögtön folytatták szintén az új lemez egyik Kerry King-dalával, a (szerintem kedvesen ironikus) ‘Hate Worldwide’-dal, már bőven mentek a jócskán besűrűsödött közönségben a metálvillák, elöl iszonyatos nyomulás — ahogy azt kell. A Slayer rögtön az első két számban nagyjából egy légkalapács (vagy inkább négy légkalapács) erejével csapott fejbe mindenkit.

És ez egyébként így ment tovább, olyan feszesen, sűrűn, töményen, hogy az alig több, mint egy órás (ráadással együtt 16 szám) buli után az ember meg sem tudott mozdulni. Ebből nem is nagyon lehet sokkal többet kibírni. Mert rendben, nem minden szám végig olyan kíméletlen, sebészien pontos és csíkokra vágó tekerés, mint mondjuk a ‘Hate Worldwide’ (és még abban is van egy középtempós dzsüdzsü a refrén elején), és ahogy kerültek elő a klasszikus, Hanneman által írt középtempós számok (a ‘Dead Skin Mask’-ot, a ‘South of Heaven’-t és a ‘Seasons in the Abyss’-t is Hanneman írta), még azoknak is a lassabb, igazán pörölyszerűen döngő témái is megdolgoztatják az embert rendesen. És ezek a lassan 50-es arcok hiba nélkül, erősen, egyenletesen, látható örömmel és élvezettel tettek oda mindent. Tom Araya (aki különben egy farmon él a családjával, és country-t énekel a csirkék etetése közben; az azért nem lehet semmi, ha az ember apja Tom Araya) eszelősen mosolygó méltósággal sétált előre-hátra, attól függően, hogy épp énekelt-e vagy nem. A sötét színpadon, az egy szál fehér szpot fényében ez az arc kimondottan ijesztő is tud lenni. Néha szólt néhány szót is a közönséghez („Are you ready? WAR ENSEMBLE!!”), de általában a Slayer nem nagyon tökölt a kommunikációval, és ez is így van rendjén. Kerry King is könnyed eleganciával ment jobbra-balra, az övén lógó böhöm nagy lánc dacára; így kopaszon különösen szuggesztív, ahogy a fejét rázva bólogat a ritmusra, és egyébként majdnem mindig látható, hogy nyomja ő is a szöveget maga elé. Semmi firhang, semmi vokál, semmi kegyelem, 4 húr a basszusgitáron, ahogy kell: a Slayer ötösbe rakott Ferrari úthengerként ment át a közönségen.

Mert azért az emblematikus középtempókkal keverve jöttek az emblematikus gyorsak is, a ‘War Ensemble’, a ‘Postmortem’, a ‘Payback’ a hátborzongató God Hates Us Allról, és még egy Kerry King-szám (a ‘Snuff’) az új lemezről. Ráadásban meg aztán az elmaradhatatlan ‘Raining Blood’ (ha maradt volna hippi a közönségben, most biztos elpusztult volna) és legutolsónak az ‘Angel of Death’. Utána még egy ismét csak tökéletesen méltóságteljes elköszönés, Pat O’Brien nyilvános megdicsérése; Dave Lombardo (akiről persze kötelező elmondani, hogy zseniális dobos, de a legjobb benne, hogy ezt az ő esetében nem csak a ‘hozzáértők’ hallják, hanem még én is: azok a földrengés-hatású, pontos kétlábak! a mintaszerű pergő- és állótam-használat! a kis pörgetős trükkök, amivel összetöri a tekerések monotóniáját!) bedobja a dobverőket, Kerry King pedig rettentő vicces arccal pengetőket szór ki, mintha valami földet próbálna velük bevetni. És az embernek kedve lenne összeesni hirtelen, mert észre sem vette, mennyire elfáradt. Aztán hazamegy, lefekszik, és reggel még mindig megy a fejében a grüdzsüdzsü, a fülében pedig konkrétan ott a susogás, amit a hangerő hagy–nem is érdemes olyan koncertre menni, ami után nincs ilyen. A Slayer legközelebb Hegyalján látható, akkor már minden bizonnyal Jeff Hannemannal, tehát a legeredetibb eredeti felállásban, szerintem oda kell menni.