…helyett inkább csak schlagwortosan, ahogy azt a hosszában és – nem csupán ezáltal, de – jelentőségében is megkurtított sziget megérdemli. azt az 50 éves forma figurát kellene megkérdezni, hogy vélekedik a tizenhatodikról, aki szemlátomást a kezdetektől fogva jelen van, ugyanis vállig ér rajta a karszalag és nem elképzelhetetlen, hogy még a farkán is azt hord. én csak az elmúlt 5 év alapján mondhatom meg a tutit, előtte ugyanis túl messze, túl drága és túlságosan érdektelen (csak a teknó, semmi más) volt az egész, hogy rendszeres látogatója legyek. nos, az utóbbi évek rendszeressége a jövőben lehet, hogy ismét el fog maradni.
miben is áll a változás és a szigetelési kedv csökkenése? a közönséggel abszolúte nincs semmi baj: minden olyan náció, rassz és kaszt kipipálható, amely tíz-tizenöt évvel ezelőtt is, csupán punkokból van kevesebb, habár a tarélynapot (péntek) skipeltem, így ez a megfigyelés igazán nem mérvadó. viszont a kurtítás odatesz a fílingnek, hisz amit a harmadik napon megszoksz (az első kettőn mindig minden túl koszos, túl zajos, meg túlzásba van víve – gondolok itt a felelőtlen tivornyára, amiből másnap szarkedv lesz :), attól az ötödiken függővé válsz, s mikor a hetedik után vége az egésznek, az biza fáj. nettó négy nap után, most nem fáj.
legalábbis nem annyira, mint új péterék tavalyi ígérete hazugsága, hogy nem lesz drágább (de az lett), ellenben sűrűbb (épp ellenkezőleg), színvonalasabb (még több egyszámos csodát a nagyszínpadra!) és profibb (hallotta valaki a nagyszínpad hangosítását?!) lesz. majdnem ennyire fájt, hogy a szigetről kivonták az életmentő túrórudi automatákat. ( 🙂 )
1. nap
szoktasd magad a gondolathoz: sziget, zaj, tömeg (ma még nem annyira jellemző), egészségtelen, de kriminálisan finom kaják. és koncertek. nos, ez utóbbi sem annyira jellemző: alanis morissette-be csak beleszagolok. ha most pletykalap lennék, kitárgyalnám, hogy a derekasan meghízott, arcát sörénye mögé rejtő hölgy vajh mindig is kisebbségi komplexusban szenvedhetett vagy csak mostanában feszeng kezeit tördelve, majd egészen sajátos (mint egy orángután visszafelé) táncmozdulatokat lejtve. de mivel nem vagyok pletykalap, így midnezt csak megemlítem. 🙂 kisebb koromban fasza alter csajnak tartottam. hát nem ironikus? amúgy a hangja még mindig klappol, néha meglepően zúz, amúgy tingli-tangli, nem fog meg.
+ mókázás a csónakházban (az egyetlen hely a szigeten, ahol heineken sör kapható), brutálisan sok kajával (balaton grill) és a fent említett holland nedü hatványozott fogyasztásával. roló.
2. nap
a legjobban várt nap. bár a wan2 megszólta a kaiser chiefset, amiért túl sok a nananana szerű marhaság a számaikban, de pont ez a lényeg: elég egyszer meghallgatnod egy kc nótát, s máris büszkén danolászhatod a refrént, mint mr. bean abban a bizonyos szkeccsben. ricky wilsonék gépe egy órája érkezett, ennek ellenére 3 perc alatt annyira felspannolódnak – a közönséggel együtt -, így aztán örömmel nanananázol, s a dolgot egy pillanatig sem érzed cikinek. wilson persze mászik, ugrál, tízel, ahogy az egy jó frontembertől elvárható, s különösen szimpatikus, hogy mindezt úgy teszi, mintha még mindig egy leedsi kocsmában örjöngene maréknyi hallgató előtt. bő egy óra zúzás konstans vigyorral kísérve.
ez után jay kay nem rúghat labdába, bármennyire jól megfér minden egyébbel az iPodomon. jamiroquai helyett inkább melegítek, habár végül beleszagolok. decens, de teljesen színtelen koncertdarabot látok, két szám között hosszú csöndekkel.
irány az a38! mire odaérek, a modeselektor két tagja már elmélyülten építi a szisztémát. előttük csak néhány ember lézeng, a többségük valszeg nem is tudja, hogy nem a technikusok drótoznak odafent. simán lecövekelek 3 méterre a színpadtól és fejemet vakargatva nézek körbe, hogy ebből biza családias hangulatú dolog lesz. remélem, ez nem veszi kedvüket. gernot és sebastian számomra ismeretlen, meglehetősen szürke nótával indít… de aztán megtörténik a csoda: 4 perc után átkapcsolnak a black blockra, s onnantól kezdve nincs megállás. a sátor pedig pillanatok alatt megtelik: a pofátlanul egyszerű ritmusok és dallamok a techno bölcsőjéből jönnek, de annyira bátrak és erőteljesek, hogy simán felzabálják a zsánert, és mindenkit megvezető, beindító, megmozgató, stílusokon felülkerekedő ZENÉ-vé avanzsálnak. mintha soha nem is létezett volna a „te milyen zenét szeretsz” kérdés. ezt mindenki szereti. kb. 1000 ember ugrálja végig a mdslktr 70 percét, de nem mint robotok, inkább egy nagy-nagy szív, ami ritmusra dobog. és leszarjuk, hogy 80 fok van odabenn, hogy másodpercek alatt csuromvizesre töcskölődünk és néhányadmagammal örömmel vetjük bele magunkat a kill bill vol.4 esetében kötelező pezsgőfürdőbe. és ahogy elnézem, a germán duó is baromi jól érzi magát: zászlót lengetnek, felfújnak egy nagy mdslktr figurát, s közben úgy ökörködnek, ahogy az örömzenészektől elvárható. életem egyik legjobb koncertje.
+ vagyis inkább minusz: a megszáradást követően az élet kiszivárog belőlem, pedig vitalicra kellene menni. el is indulok, be is mászok a nagy party sátorba, de már nem tolerálom sem a meleget, sem a tömeget, s különben is, hajnali egy van, hol marad a barátom, dario? még sehol. akkor irány haza.
3. nap
részemről: cancelled.
4. nap
a már az első napon is gyengélkedő nagyszínpadi hangosítás teljesen felmondja a szolgálatot. serj tankian bámulatos orgánumát elnyelik a tompán püffögő, minden dobütésnél fájdalmasat reccsenő hangládák. rezignált arccal nézem a „show”-t, s sajna csak a számok közötti demagóg és bántóan közhelyes üzenetek („we are living in a world of lies!” „all is not about the money!”) jutnak el tisztán a fülemig. inni kell. a beatles feldolgozás ismerősen cseng, systemet viszont hiába várnánk.
fél tízkor ketté kell szakadni. én az r.e.m. mellett döntök, de nem ragad magával (a maradék hangot már az időközben feltámadt szél is messzire sodorja). jópofa album az accelerate, de szerintem nem kell azért michaeléket szopogatni, amiért 8-10 évnyi kisérletezgetés után végre összeraktak egy normális hanganyagot. fél óra után átvedlek a hammerworldbe (az idei sziget első igazán jó döntése, hogy a sátor a közelbe költözött). a svéd meshuggah állítólag avant-garde metált játszik, szerintem zimplán csak zúznak, de azt intelligens adagokba sűrítve. táncolni nem lehet rá, pogózni viszont bármire lehet, csak néha hülyén veszi ki magát. személy szerint nézek ki a fejemből és az evolúción gondolkodom.
+ csónakház ismét. ty haverja, lapát hülyét csinál magából, belőlem, mindenkiből. a szigeten belefér.
5. nap
búcsú. a zárónapon igazából csak a pendulum érdekelne, szóval kissé morcos leszek, mikor kiderül, hogy elmarad (a cintányérokat szállító kamionjuk karambolozik tótéknál). azért kinézek, de mire kiérek a pro-pain már végzett (ty szerint nem maradtam le semmiről), a moby dick nem érdekel, a tankcsapda meg pláne, szóval csónakházalok, ahol lapát jackassbe illő mutatványokkal (pl. az asztal alatt négy-öt telehugyozott pohárral, tá-dám!) szórakoztat minket. zsével menekülök ziz irányába, de aztán elakadok a nagyszínpadnál.
bár még mindig nem értem a felhajtást a the killers körül – egy kis queen, egy kis 80-as érfelvágós alter, egy kis glam -, de tény, hogy a tavalyi szigetzáró szarakodásért most búsásan kárpótolnak. a számok kommandíroznak fel-alá a tömegen, jól össze vannak rakva, annyi szent, viszont a koncert annyira nem tud lendületbe jönni, hogy ne hagyjam ott háromnegyed óra után.
a justice és tsai számomra az elektronikus zene ideiglenes halálát jelentik, szóval hazamegyek.