A korábbiakból okulva csak fél tíz után érkeztem a helyszínre, de még
így is elsiettem egy kicsit, mivel az előzenekarként funkcionáló La Band
is még csak jóval ezután kezdett behangolni. Mivel alkoholmentes
napjaimat élem, gyakorlatilag nulla fogyasztás mellett beszélgettünk a
kezdésig egy blogger kollegával, végül nagy nehezen csak beindult a
program.
Bár ne indult volna! A La Band experimentális muzsikát
játszik, hát sikerült jó sok XP-t összeszednünk, elsősorban türelemből.
Érdeklődve figyeltem őket, és itt-ott el is csíptem érdekes részeket,
ez a műsoruk kb 3-4%-át tette ki időben, a maradék egy gyakorlatilag
értelmezhetetlen hangzavar volt számomra. Mondom ezt úgy, hogy
egyáltalán nem zárkózom el az ilyesmitől, sőt, valahol meg is értem
őket: ültem már sötét szobában, gitárt szorongatva, beteg effektekkel
beteg témákat játszogatva. Csak nem mutogattam másoknak.
Ráadásul a koncert végére már viszonylag sokan összegyűltek a
teremben, főként nyitott emberek, hiszen nem akármilyen zenekar előtt
játszottak, szóval minden adott volt ahhoz, hogy legalább minimálisan
közvetítsenek valamit a művészetükből,
de ahogy a többiek arcát elnéztem, ez a küldetés nem volt túl sikeres.
És amíg nem tudnak valami egyedit, de mégis befogadhatót alkotni, addig
ne csodálkozzanak a reakción! Cirka 30 szenvedéssel teli perc után
lementek, annyira nem sajnáltam.
És jöttek ŐK, akiket a Szigeten láttam utoljára, és már nagyon hiányzott a zenéjük. Isten Háta Mögött,
személyesen. Eddig akárhol hallottam őket, átjött minden. A Trafóban
úgy látszik konstans módon szar a hangosítás, már elnézést. Főleg az
ének volt halk, és még így is gerjedt a mikrofon. Természetesen ez nem vette
el semmitől sem a kedvem, amit nem hallottam, ott úgyis tudtam, hogy
mit kellene hallanom, kivéve az új szám(ok?)nál, ott pedig
nagyon figyeltem. Mert hogy volt új szám is, a progresszió megvan, a
beteg szövegek megvannak, IHM lesz ez is, csak kicsit máshogy. A
legnagyobbat a „taps-kiállásnál” néztem, aztán egy szinti is előkerült,
jó volt.
Egyébként tényleg kultbandáról van szó, egészen sokan voltak, ismét
ott lézengett a fél BPRNR, valamint még sok olyan arc, akiket ha az utcán
látnál, meg sem fordulna a fejedben, hogy ilyen zenéket hallgatnak. Ezért
jó az IHM, az érzés a lényeg, a katarzis, nem pedig a stílus.
Nagyjából azonos súllyal képviseltette magát az első és a második
album, kaptunk nyalánkságot is, megkeményített Orion formájában, a
körülmények miatt csak az első verse-nél esett le, miről is van szó.
Belibbent a mainstream is, a Tavaszi Nemződühnél nem igazán akadt olyan
hallgató, aki ne énekelt volna együtt Palikával. Ellőtték az összes
nagy slágert,
már ha az esetükben lehet ilyenről beszélni, aztán gyors léptekben
távoztak, Közelítő Távolító nélkül, majdnem elhittem nekik, hogy
tényleg nem játszák el, az ilyen őrült arcoktól kitelik az efféle – nem
túl jó – vicc. De nem, visszajöttek, és leadták maradéktalanul, ezzel
természetesen megkoronázták az estét.
Így két esemény után úgy gondolom, hogy a trafós Tues-DIE nem olyan
erős, mint a korábbiak, ez pedig némi szomorúságra ad okot. Gondolok
itt elsősorban a gyenge előzenekarokra és a hangzásra. Remélem, a
jövőben javul mindkét tényező, mindenképpen kár lenne a sorozatért, ha
érdektelenségbe fulladna.
Ettől függetlenül nagyon jó estét töltöttem lent, elsősorban a négy
nem túl tiszta elméjű úr miatt, köszönet érte, az új album pedig legyen
kész mondjuk tegnapra, ha lehet!