Egy underground pimp szamuráj Budapesten

Tavaly tél óta vágtam már többedmagammal a cetlit február legutolsó napjáig, amikorra előjegyezte az A38 hajó DJ Krush fellépését. Ezúttal hiányzott az az igazi egyedi ízt megelőlegező marketing, mint a planetáriumos bulinál az égetett kartonra emlékeztető flyer, de ez legyen a legnagyobb gond, a lényeg a hír volt, hogy újra itt lesz. A jegyek, annak rendje és módja szerint, már egy hónappal korábban teljesen elfogytak, és néhány fórumokon áruba bocsátott példánytól eltekintve, valószínűleg senki nem is akart megválni attól, amire rátette a kezét.

Február 29. Reggel fél tíz. Álmosan beesek melóba, belövöm a gépem, bootolás közben egy cetli, egy cerka, egymás után megjelenő Krush tagek a papíron, oké, már nincs sok hátra. Kávé, aztán süppedés a hétköznapba, közben este-szervezés, pontosítások, egyeztetések, egyébként végig testelhagyás, Milight, Jaku, hol vagyok, mi ez a hely. Hat óra. Oké, szevasztok, mentem, gép le, nyolc sor lépcső, kávéház, sör, beszélgetés. Negyed nyolc. Indulás a hajóra! Egy villamossal átívelt híd, komor, esős nap, gyönyörű felvezetés, mintha forgatókönyv lenne. Nem sokára már a hajó hídján tapossuk a fémet, egy lépcső le, jobbkanyar, eddig nem látott vizuál előkészítése a koncertteremben, tovább, belépünk, üdvözlet, sajtóanyag a kézbe, kézfogások, és közben lefagyás.

Balra ott ül Krush, tetől-talpig feketében, fekete kalap, kilóméteres nyaklánc, pecsétgyűrű, fülbevaló, a hangok körülöttem kicsit elmosódnak, én meg vigyorgok. Első benyomás: ez baszki egy pimp szamuráj. Kicsit flegmának tűnik, de inkább csak természetes, mint valószínűleg az előző ezer sajtótájékoztatóján. Mindjárt az elején elmondja, hogy a ma este a mostani európai turné első állomása, és hogy sok új zenét hozott, ami mindjárt generál vagy egy tucat fülig vigyoros összenézést. A DVD-ről annyit tudunk meg, hogy a koncept egy korszakarchívum készítése volt, mivel csomó felvétel, amit szívesen megmutatott volna csak régi formátumokban és VHS-en volt meg. Hogy ez után lesz-e továbblépés az eddigi stílusból, abban ő sem teljesen biztos: szívesen csinálna örömtelibb, pozitívabb zenéket, de amíg a világ ilyen szar, addig nem nagyon van ihlet ebbe az irányba. Ez alapján kezet dörzsölve várhatjuk az újabb mélyen sújtó Krush lemezt.

Mesél a japán hiphop színtérről, ahol az amerikai stílust majmoló agyatlanok és az eredetiséggel próbálkozó underground csapatok között oszlik meg a közönség. Mesél arról, hogy nem régiben nagypapa lett, és ez a legnagyobb büszkesége, nem is tanítana senki mást dj mesterségre, csak az unokáját, ha kérné. Mesél arról, hogy a technika durván jön, manapság mindenki ért hozzá, és a dj-nek nagyon oda kell tennie magát, hogy ütős legyen, plusz itt van ez a digitális forradalom, ami után aztán ki tudja mi marad a bakelitből. Mesél arról is, hogy kevés példaképet tudna emlegetni, de az biztos, hogy Miles Davis köztük lenne.

A sajttáj elszalad, aztán ki a hajóról, friss levegő, el, messzire, egy új fejessel kell ide beesni, kicsit ülepedni, zenét hallgatni. A visszatérés valamivel 11 után sikerül, amikor jónéhányan toporognak a hajó körül, és persze rengeteg vannak már odabent. Ruhatár, sör, és már figyeljük is, hogy mit kooperál össze DJ Suhaid és Barabás Lőrinc. Nagyon rendben van a cucc, a mélyek tisztességesen dörmögnek, a snare-ek élesen csattannak, a cinek pedig a fejünk felett úsznak a cigifüstben, miközben a trombita időnként belehasít finoman az elektronikába. Először nem is vagyok biztos benne, hogy mikor hallom a trombitát és mikor valami sample-t a zenében, de aztán sikerül egybeterelni a dolgot fejben, a végeredmény viszont változatlanul hibátlan. Néhány ponton ugyan átszalad egy kicsit az absztrakt elektronika vagy a free jazz olyan margóin, ami miatt körbenézek, hogy vajon még mindig bólogatnak-e, akik az előbb táncoltak, de jelentem, mindenki veszi a lapot: a bólogatók bólogatnak, a lötyögők lötyögnek tovább.

Ezen a szakaszon két alapvető észrevételem van. Az egyik, hogy nagyon ül az a válogatás, amit zenékből kapunk, Flynn szerint ez előre megírt lista, én meg nem tudom, de azt hiszem, nem is nagyon számít, a lényeg, hogy patentul egyben van. A másik pedig, hogy a hajó egyre jobban lenyűgöz. A programkínálattal, a fényekkel, a hanggal eddig se volt gond, de amit most látunk és hallunk, az extrán üt. Az alaposan megtolt mélyek a talpunk alatt remegtetik a talajt, a dobok pont úgy szólnak, ahogy érzed, hogy meg kell egy kicsit rá mozdulni, és az erre az estére felállított négykijelzős vizuál különösen jó mozi, majd az este hátralevő részében többször hasznos szerepet is betölt.

Néhány újabb felismert arc és közös tűkön ülés után észrevesszük, ahogy Krush fekete kalapja tűnik fel az ajtóban, felmegy a színpadra, először elveszik a háttérben, majd odalép a pulthoz. A közönség részéről ováció, Krush részéről pedig beindul az ige osztása. Sejtelmes, fondorlatos, mély, nem annyira sötét, mint inkább félhomályosan filmszerű az, amit játszik. Laptopról megy a cucc, ő lemezjátszón teszi hozzá azt, amit kell. Felismerjük, hogy ezen a szakaszon nem ismerjük fel, hogy mi szól, itt jön az új anyag, és azt bizony meg kell hagyni, ahogy ő is mondta, vidámabb nem lett. Ez a rész ugyan zseniális, de inkább arról szól, hogy bemutasson néhány súlyos szerzeményt egy súlyos hangcuccon, mert itt maximum bólogatni lehet, meg flashelni arra, ahogy az árnyékszamuráj kiengedi azt a fekete füstfátyolszerű démont, ami aztán a tánctér fölé tornyosul. Egy galaxisok háborúját megörökítő sci-fi háttérzenéje szól.

Aztán, mintha lezárult volna egy szakasz, úgy kezd változni a kép, a hang, a hangulat, a világ, az a mikrokozmosz, ami az A38 gyomrában keletkezett. Az idegenek támadását előrevetítő vészjósló hangok fogyatkoznak, és egyre inkább átmegy a zene is a bólogathatóból a táncolhatóba, és néhány felpörgetett break után a hangfátyolokon keresztül DJ Shadow korvonalazódik, mi pedig hitetlenkedve nézünk egymásra, mert azt hittük, csak saját anyagból fog dolgozni. Az Organ Donor témájának felvezetését addig csavarja, addig tekeri, míg már mindenki toporog, és akkor engedi el, amikor a leginkább kell, az eredmény tökéletes megőrülés: mindenkiből feltör a visszafojtott kiáltás, a kezek fel a magasba. A dallam viszont, mint Freeland Smell Like-jában a Nirvana sample, mindjárt el is vész, és ahelyett, hogy Shadowt hallgatnánk, Krush klasszikusok jönnek olyan egymásutániságban, hogy csak kapkodjuk a fejünket.

Ekkorra már a fények is megváltoznak, és itt ismét egy hatalmas pirospont a hajónak, amiért ennyire követték a szettet. Ahogy a dolog kezd átmenni boogie-ba, a vérvörös és fehér lámpák helyett színes foltok és csóvák úsznak körbe, de azért nem love is in the air, csak elképesztően jó buli a még mindig „föld alatt” tartott hiphopra. Aztán ismét érezzük, hogy valami változik, a dolog kezd ismét belesüllyedni a lassabb, filmzenésebb témába, finom levezetés, és már tudjuk, hogy ez itt a vége, az endsequence. Végighallgatjuk az utolsó hangig a levezetést, Krush megnyomja a stop gombot, belőlünk pedig úgy tör ki az ujjongás, mint a parancsolat. A közönséget elnézve néha voltak kétségeim, hogy néhány fazon vajon vágja-e egyáltalán, hogy hova jött, de a végszónál mindenkin látszott, hogy érezte az elmúlt egy órát, ugyanis egy emberként tapsolt és ujjongott mindenki vagy öt percen keresztül. Itt volt némi segítség a vizuál részéről, ahol a benyomatott Applause! felirat kellően lelkesítette a közönséget, és végül meg is volt az eredménye.

Krush újra feljött a színpadra (bár már őszintén kezdtünk letenni róla, pedig ekkora ovációt én még semmilyen koncerten nem láttam az A38-on, maximum a Szigeten), és csak úgy ráadásként betolt még egy olyan számot, hogy az állunk megint leesett. Ha valaki úgy érezte, hogy az elmúlt egy óra alatt hallotta Krush különféle rétegeit, hát most kapott még egyet: olyan zúzás volt öt percben, hogy az már inkább volt breakcore, mint egyszerű uptempo. Meg lehetett még őrülni egy kicsit, aztán elgyengülten tapsolni le őt a színpadról, ahova aztán már nem jött vissza.

Helyette Cadik vette át a pultot, aki nem teljesített rosszul, ugyanis nagyon frankón vette fel a fonalat a mester után. Szerencsére nem a szett levezetőjeként használt lassú számból indult tovább, inkább a ráadás tempója környékére lőtte be a szintet, és jöttek tőle is mindjárt a táncos zenék. Régen voltam olyan buliban, ahol ennyire rendben lett volna egyszerre a hangulat, a hangzás és az emberek, de itt most nem tudott semmi kizökkenteni, sem közben, de még utána sem, szinte már kedvem lett volna reggelig táncolni maradni, ha csak nem játszott volna közre az az aprócska kavar, hogy DJ Krusht hallottam, és ezt az estét most itt kell elvágni, hogy az élmény a maga teljességében bekerüljön az emlékeim közé.

Éjszakain ablakon kibámulás, a Blaha magasságában egy bunyó a buszon, de az egész elmegy a fülem (és a fejem) mellett, tök máshol járok, még ütemeket és dörmögő basszusokat hallok, aztán buszról le, aláfestés a város ambientje, a busz távolodó zaja, ami a crossfade egyik oldalán ki, miközben a másikon már úszik fel a Le Temps…