Két ember is elég ahhoz, hogy megutáld az egész XXI. századot

Egyre nehezebb a számítógép környékére menni, hogy leírjuk mi meg hogyan történt és mit gondolunk róla. A fül zúg, időnként fröccsöt izzadunk, garatunk bedagadva, nyelőcsővünket egy hamutartónak érezzük. Ezzel együtt a tegnapi napon érdemes volt kimenni és most majd leírni mi az amit újra megnéznék.

Az izlandi Kaleo-ba néztünk bele a nagyszínpadnál. A balaton soundos szépfiúnak öltözött, atlétás, jól fésült frontembernek bőséges hölgy rajongói vannak, így távol a színpadtól – mint Lana Del Rey-en – simán a cipőjének orra hegyét is látni lehetett alacsonyabb átlagmagasságú közönség feje felett. Ő az a srác akit bemutatsz egy buliban hölgy ismerőseidnek és onnantól a figyelem csak rá szegeződik, és legyilkolta a Te az aznapi sármodat. JJ Julis Sons-nak még a hangja is jó, sőt nagyon jó. A számai nem a manapság igen divatos kategóriából kerültek ki: édesanyám engem senki nem ért meg engem, de legalább jól nézek ki. Változatos riffek, egyedi száz közül is felimerhető hang, pár rádiós sláger, pont annyi amennyi kell, hogy jobban elmélyedj a többi zenéjükben. Tavaly még egy Grammy jelölést is kaptak, van bennük kraft, kíváncsiak várjuk két-három év múlva tudnak-e majd idősávot  ugrani. 10/7

https://www.instagram.com/p/BmYrOLTgFor/?taken-by=fesztblog

A nap nem kiplakátolt fénypontja számunkra a brit Slaves hardcore punk duó volt. Nem először járnak hazánkban és reméljük nem is utoljára. Az együttes a következőképp néz ki a színpadon: van egy tengerész tetkós,  Martens bakancsos énekes-dobos frontemberünk aki állva üti a cájgot. Ő az a típus aki még pár éve valószínűleg a helyi Asda-ban töltötte fel az árut, de meggyűlt a baja a részlegvezetővel. Ekkor találkozhatott a feje búbjáig szétvart Y generációs basszeros kisbarátjával. Igazi üvöltözős, refrénes, dinamikus, ütemes punk ez amire lehet végre pogózni. Öt k.rva, kib.szott napnak kellett eltelnie a Szigeten, hogy az ember egy rendeset tudjon légdobolni vagy az első sorokban egy szabályos circle pitbe beállni, és @csingasz kollega szerint produkciójuk hallatán nem kell légeret vágni, mint a nagyszínpados fellépők után. A közönségük már nem ruppótlan punkokból áll, mint állt volna harminc éve, hanem húszas éveik végét taposó hr, kontrollingos, jogász és irodai alkalmazottakból akik a multik és főnökeik tervszámai és elvárásai alatt görnyednek meg, de itt és most ki akarják adni a feszkót, hogy aztán szeptemberben újra nyakkendőben vagy blúzban szolgálják a rendszert. Szóval van az úgy, hogy két ember is elég ahhoz, hogy megutáld az egész kib.szott XXI. századot. Isaac Holman kiadott mindent magából a színpadon, maximálisan kiszolgálta saját elvárásait és a közönséget, meghalt a kedvünkért: az utolsó szám után a földre rogyott, ahonnan annak módja és rendje szerint fellocsolták. 10/10

Isaac Holman – Slaves fotó: Csudai Sándor

Aztán vissza a nagyszínpadhoz és a közel sem annyira szimpatikus, vagy az igazi tuskó koncertjébe néztünk bele. Liam Gallagher-ről nehezen lehet elvonatkoztatni, hogy egy igazi pöcs. Mióta nincs Oasis, és elég régóta nincs, Liam inkább sértő és gyakorta f.szakalap megjegyzéseivel hívta fel magára a figyelmet, úgy hogy ő közben semmit nem csinált alkotás jogcímen. Persze készített egy új albumot nem is annyira rossza kritikákkal, de ez még mindig kevés, hogy ne egy Oasis tribute zenekarnak tűnjön elődása. Annyira meg nem jó, hogy végig álljam az egészet. Hat-hét szám után koccoltunk.

https://www.instagram.com/p/BmY2cCUgH4J/?taken-by=fesztblog

A Wolf Alice egy olyan brit altrock zenekar, akinek egy nem tipikus önkritikával rendelkező angol énekesnő a frontja, végre egy angol nő aki nem úgy néz ki mint egy részeg manchester-i tini. Blondie-féle kellemes, szexi hangszín, egy gitárral, flitteres ruhácska, bakancs. A közönséggel való kapcsolattartása ebben ki is merült: Theo a basszeros, kérdezgette, hogy itt vagyunk, megvagyunk-e, és hogy jól érezzük-e magunkat. Ezt leginkább csak sejtjük, hogy ilyeneket mondhatott mert nem sok jutott el hozzánk halk mondanivalójából. Mivel vannak zúzosabb, riffesebb számaik és rádióbarát szintisebb slágerjeik, – mint Don’t Delete the Kisses, Beautifully Unconventional, Bros – még nem tudni, hogy a két albumos zenekar a harmadik vízválasztó anyagánál készít-e olyan számokat, hogy visszahívható legyen az A38 sátorba. Kicsit statikusak, még nem tudjak profin eladni magukat. Van még idejük rá. 10/6

https://www.instagram.com/p/BmY6j9KgW3S/?taken-by=fesztblog

Régebbi olvasóink tudják, hogy a nagyon popos énekesnőcis produkcióktól már élből nem lesz nedves a bugyink, azért hivatalból meg szakmai szemmel is illik megnézni a napi headlinert. Ha meg azt nézzük, hogy évekig nem tudtunk a fénykardozó, tortadobálásra vágyó EDM rajongoktól a nagyszínpad közelébe menni, akkor egy szavunk nem lehet. Dua Lipa az az angol, aki épphogy az, mert koszovói szülők gyereke, de ott született. És egyébként ennyi sok esetben elég ahhoz, hogy a londoni producerek komolyan vegyék. Jöhetsz bármennyire közelről a szigetországba, hogy te most piszok tehetséges vagy,- amúgy az otthoni lemezszövetség szerint is -, egyszerűen, ha nem egy brit kórházban vágták el köldökzsinórodat, meggörbülhetsz, de sosem leszel angol sztár.

fotó: Mudra Lászó

Próbáltunk időre odaérni a koncertre, de voltak annyian, mint anno Rihannán. Kétségtelenül Miss Lipának több sütnivalója van, egyedibb a hangja, nincsenek ciki nyilatkozatai –  eddig legalábbis -, nincsnek ismert sztárallűrjei, mondjuk még szemtelenül fiatal is hozzá. Részt vesz saját dalai megírásában. Amúgy meg szexi, feszes bőrű, mosolygos, csípőrázós jelenség, természetes dívasággal. Ezt meg így összességében nem  lehet leoltani. Ő az új generáció, a vérfrissítő nemzedék akinek karrierje igazán csak most kezdődik. Számait kellő odaadással, profin de különösebben nem nagy színpadi jelenléttel adta elő, akár meg is jegyezhető produkció, de műfajában vannak sokkal jobbak. 10/7

borítókép: Sziget Festival Official