A pénteket úgy hagytam, miközben a Kasabian-ről bandukoltam hazafelé, hogy az A38 Sátorból Punnany Massif szűrődött ki, abból a fedett helyről, ahová rockért vagy igényesebb popért, indie-ért vagy punkrockért: szóval élőzenéért menekül az ember, mint MØ, Jain vagy Block Party, Fidlar. Mondjuk a Punnany zenéjével gondom nem sok de a szövegeik remélem nem vonulnak be egyetlen egy poptörténeti lexikonba tíz év múlva.
Szombat
Az első nap, olyan különlegességet tartogatott mint The Strypes, amit nem minden fesztiválon láthatunk. Az Arctic Monkeys, Miles Kane vagy a Courteeners egykori (turné) előzenekara, a mindössze húsz éves kölykökből álló, három stúdióalbummal a hátuk mögött, ír revival, blues- hardrock zenekara melegített fél hétkor. Ami sátorban úgy tűnik kezd koncepció lenni, mármint, hogy akár a tizenegyes idősávba is simán hangulatot csináló együtteseket beteszik Sziget idő szerint estebéd környékére. Igazi, fejrázós, léggitározhatnékom van zenét játszanak, felöltőben, élére vasalt nadrágban és napszemcsiben. Bluesosabb verzéiket emelkedő sivító riffekkel spékelik, ha elsőre hallja őket valaki és icipicit nyitott a rockra, akkor is könnyedén első hallásra szerelembe eshet velük. A hangulatot és a megörülést aznap senki nem tudta felülmúlni. Részemről meg is van az első tíz pontos produkció.
Egyfajta kuriózumnak számítottak a negyed kilenctől szintén a „hajón” és Magyarországon először fellép Courteeners. Ennek rendje és módja szerint, meg annak okán, hogy meg kell becsülni az élőzenét a Hajógyárin végignéztem őket. Kevesebben voltunk, mint az előző íreken, a hangulat is lötyögösebb volt, jaj de ugyanolyan unalmas minden szám, inkább beszélgetős háttérzene. Tavalyi albumukon egy rádióbarát szám van a Modern Love, de ez sem a megújulásáról szól, nem az indie jelenének, hanem múltjának állít emléket, némi Pulp utánérzéssel. Sajnos nekem a koncertől inkább az marad meg, hogy fájt a lábam, enni is kéne valamit és legközelebb csak akkor látogatok el hozzájuk, ha más nincs. Kis videó itt.
Belehallgattam a Galantis dj párosba is a Nagyszínpadnál, de egy poszt többet mond minden szónál.
https://www.facebook.com/fesztblog/photos/a.10152088882135062.892419.143891800061/10159009733415062/?type=3&theater
Aztán jött a dumagép Macklemore & Ryan Lewis, akikhez, ha spórolni akarnék akkor, betenném a három éve írt cikkemet, mert annyira nem történt semmi változás ahhoz képest. De vegyük matekosabbra miért is. A pontos 2014-es setlistet nincs fenn, de a környékéről találtam. Akkor nagyjából kilenc-tíz számot játszott, az négy, négy és fél perccel számolva olyan negyvenöt perc, a többit meg végigpofázta, most három számmal hozott többet, ami nem több, mint ötvenöt perc és többit sikerült kiselőadást tartani (no war, no Trump, no politics..etc nem hiteles bullshit) és alibizni egy gumibábuval amit tömegből kért fel, felhívni két rajongót, hogy táncoljanak. Mindezért egy pont levonás. Nem hozott zenekart, a vokál „magnóról” ment, három pont mínusz.
A műsort pontosan kezdte, de befejezte tizenöt perccel tizenegy előtt. Egy pont levonás. A fennmaradó negyedórát meg gondolta színpadon való flangálással és önmaga tapsoltatással tölti backstage helyett. Nárcisztikus időhúzásért egy pont levonás. Szóval öt pontot megért a mostani produkció. Ha jól számolom, hogy évente „ír” egy számot akkor 2026-os Szigetre egész feszes kis műsor áll össze. És miért fárasztottam magam ha úgy is tudtam, hogy ez lesz? A barátaim a Rézangyal teraszán mulatták az időt s gondoltam benézek hozzájuk (ahol egyébként kifejezetten előzékeny és csillagos ötös volt a kiszolgálás). De mire fordultam volna délnek, addigra az embertengertől se jobbra, se balra.
Vasárnap
A szombati szeles, borongós idő után a White Liesra a Nap is kisütött. Úgy néz ki egyfajta trenddé kezd válni, hogy a zenekarok ohne díszlet lépnek fel a Nagyszínpadon. Szóval egyfajta talentum színpad érzésem volt, amire Harry McVeigh énekes is rátett egy lapáttal, mert olyan félszegen balfaszkodott, hogy már direkt sajnáltam. Velünk túl nagy kapcsolatot nem tartott, úgy mosolygott mintha reszelt gyömbért majszolt volna és egyszer sikerült az árnyékból kijönnie a kifutó elejére egy szóló alatt (meg a végén szintén szigorúan a móló tövébe meghajolni). 2009-ben aszem headliner napi zárosként ennél többet mutatott. Igaz akkor tele volt a nézőtér, – bár azaz érzésem, hogy mindegy mi megy a nagyréten akkor is vannak – azért még PJ Harvey is megirigyelte volna ezt kis délutáni közönséget. idei albumokon van egy-két érékelhető dal, de mivel ezt a szomorkás szintipop rockot játszák, néha nem tudom eldönteni ez egy új szám vagy nyolc évvel ezelőtti. Annyire plasztikus és erőtlen volt az egész produkció, hogy szívesen beüvöltöttem volna nekik: vegyük újra! Így az előadás egy gyenge ötös.
Majd 25-dik szülinapi parti következett amiről csináltunk egy kis videót Nektek. Ezúton kívánunk Boldog Születésnapot a Szigetnek!
Aztán jött a Hurts, amikor is rendes fesztiválpolgár elmegy székelni aztán enni. Én is így tettem, de 3500-ös sasliktól és az 1500-as viceházmestertől a cukrom az egekbe ment. Aztán jött a basztáska The Chainsmokers-szel, ennek gondoltam adok egy fél órát, de dobhártyám nem bírta három percnél tovább. Így a jól bevált fesztblogger recepthez nyúltam, bojkoltálni az atomcsapást és lángokat és füstgépet és elmenni a Világzeneire. A Chico Trujillo ’99-ben alakult ska, reggae alapokon és andok világát salsa-val fűszerező formáció. Tíz-tizenhárom zenész (nem tudtam megszámolni, állandóan mozogtak), egyfajta dél-amerikai Goran Bregović életérzés stupido latino, akiken nem tudsz nem mosolyogni és mivel nem mindegyik szavuk coraçon így egy percig sem voltak unalmasak. A koncertjük csak a táncról és csípő mozgatásról szólt. Hibátlan volt még úgy is, hogy eddig azt sem tudtam a világon vannak-e.
https://www.instagram.com/p/BXv4ckgFH0a/?taken-by=fesztblog
fotók: sziget official fb