Profi cirkusz, szülinapi meghívóval – Kamelot, Barba Negra

Nem szép dolog így követelőzni, de úgy érzem, a Kamelot már adós volt nekünk egy rendes magyar fellépéssel. Az amerikai banda utoljára 2011-ben adott nálunk teljes műsoridős koncertet, aztán a zseniális Silverthorn európai turnéjával felénk se szagoltak; sőt, ezidáig minden jel arra mutatott, hogy a következő album körútja során is kimaradunk a szórásból. Szerencsére Thomas Youngblood zenekarfőnök lelkében másfél évvel a Haven megjelenése után is dolgozik annyi büszkeség, hogy a Haven Europe 2016 Pt. III. keretében végre a komfortzónájuktól kissé keletebbre is megmutogassák a friss korongot.

fotó: BARBA NEGRA official
fotó: BARBA NEGRA official

Mielőtt belevágnék a kritizálásba, nagy vonalakban bemutatnám a bandát a fémzenében kevésbé járatosaknak: egyrészt, mert megérdemlik a figyelmet; másrészt mert még nálunk is volt olyan firkász kolléga, aki név és logó alapján valami jóféle hörgős-belezős sátánmuzsikára asszociált. Szóval: a Kamelot metalbanda, a szó kevésbé durvább értelmében. Progresszív, súlyos, technikás zene, mégis jóízűen fogyasztható és nem üli meg a gyomrot; egy közérthetőbb hasonlattal élve: tömörített Dream Theater, szimfonikus-slágeres Nightwish-cukormázzal leborítva. Igaz, díszítés terén Youngblood jó pár évvel beelőzte a finneket; sőt, bizonyítható, hogy az Európában igencsak elburjánzott szimfo-power színtérért jelentős mértékben az ő kis floridai zenekarocskája a felelős. Ja, és hogy kényeztessük önnön patriotizmusunkat, elárulom: 2005 óta magyar származású billentyűs gazdagítja az együttes zenei spektrumát, Oliver Palotai személyében. Legalábbis ez a hivatalos infó, aztán lehet, hogy csak Téglás Zoli hülyít minket álruhában.

A vidékről felutazást sikerült olyan precízen megterveznem, hogy éppen akkor lépjem át a Barba Negra küszöbét, amikor felcsendül az intro a színpadon. Jó, ez valójában egy bocsánatkérés az Aeverium és a Withem részére, pedig eskü meghallgattam volna őket is, amúgy előbbi jó úton halad afelé, hogy az europowert Vans Warped Tour-kompatibilissé tegye.

fotó: CSLP Rocks
fotó: CSLP Rocks

Sebaj, a főzenekar miatt jöttünk, most arra kell koncentrálni. A kb. 600 főnyi közönség lelkes, boldogan tapsol a félhomályban, a hangulat pedig ragadós; ennélfogva nekem is kijut fél perc hujjogós várakozás, amíg a színpadon föl nem csendül a Veil of Elysium. Vegyesek az érzéseim, mert pont ezt a dalt nem bántam volna, ha kimarad a setlistből; ennek ellenére iszonyatosan megpörgeti a bulit. Youngblood-ék akkora szupersztár-attitűddel döngetnek ki a reflektorfényre, mintha a Papp Laciba hívták volna őket; a főnök rögtön be is hajít egy pengetőt középre, hátha nem ugrálnánk még eléggé, majd másfél órán át a multitasking magasiskoláját prezentálja: avagy hogyan lehet egyszerre headbangelni, szólózni és közönséget hergelni, mindezt egyszeri halandó számára külön-külön is elérhetetlen szinten. A többieket sem kell félteni: a dobos Casey Grillo és hazánkfia Oliver sajnos kénytelen volt annyi mozgástérrel gazdálkodni, amennyit hangszerük engedett nekik, cserébe egy-egy szólóblokkban mindketten kiélhették önmagukat. A basszer Sean Tibbets ellenben külön cirkuszt rendezett szőke afrofonataival (bizarr egy látvány, elhihetitek), illetve mindent behajigált a közönségbe, ami a koncert során a kezébe került. Vizespalack, pengető, törülköző: neki mindegy volt, egy idő után már azon paráztam, mikor kell fejet lehúzni a repülő négyhúros ESP elől.

fotó: CSLP Rocks
fotó: CSLP Rocks

A fő hangulatkeltő mégis a tűzoltó szépfiú, a koromfekete goth-klisékbe panírozott Disney-herceg volt. Befutott zenekar az AC/DC óta nem jött ki olyan jól énekescseréből, mint a Kamelot, mikor 2012-ben Tommy Kareviket állították a visszavonuló Roy Khan helyére. Az hagyján, hogy erőlködés nélkül megénekli az elődje által húzott (igen magas) mércét, de csatlakozásával a Kamelot két brutálisan erős albummal tört ki a The Black Halo óta fenyegető alkotói válságból, a lendület pedig a színpadon is megmutatkozik. A srác fél percig nem képes önnön művészetébe feledkezni, neki folyamatosan kell, hogy ugráljunk, rázzuk az öklünket-villánkat, hangoskodjunk, és hogy előttünk legyen a jó példa, ő maga sem lassítja a metakommunikációt 1 rubintréka tempó alá. Közben a saját hangjával sem tud betelni, inkább körbejár, és beletrollkodik mindenki hangszerébe, vagy éppen Faust-előadást rögtönöz. Színészi teljesítményén nagyot dob XIX. századi regényhőst idéző színpadi attitűdje, mely nem mellesleg igencsak megdobogtatja a női szíveket; jobban, mint elődje, az északi várúr zord tekintete. Habár alakítása alig-alig múlja felül Vikidál vicsorgó-ökölrázó Koppányát, de a spontaneitás és őszinteség, ami a mozdulataiból árad, maga a varázslat. Másnap sajnos kissé illúzióromboló volt szembesülni azzal, hogy a műsor valójában egy többé-kevésbé előre megszerkesztett koreográfia szerint zajlott le, ahogy az néhány korábbi koncertfelvételt elemezve kiderült.

fotó: CSLP Rocks
fotó: CSLP Rocks

A hangulatra senkinek nem lehetett panasza: a nyitány után a When the Lights Are Down maximumra pörgette a bulit, a lendület pedig kitartott a befejezésig. A koncert egészét áthatotta az a szédületes lazaság, amelyből csupán a Here’s to the Fall erejéig vettek vissza a zenészek, teljesen átengedve a színpadot Tommynak meg a hangjának. A fellépés legmeghatóbb pillanata volt ez; az áriázás után a jólnevelt tűzoltó szépen meghajol, majd ökörködnek tovább Youngblooddal. A női hangot igénylő nótáknál előkerül az Aeverium szöszi tündérkéje is, aki pillanatok alatt beilleszkedik, és hozza is a megkövetelt magas frekvenciákat. Két szám között az is kiderült, hogy van egy szülinapos is a csapatban: na akkor állj, éneklünk meg iszunk egyet az egészségére. Sean Tibbets a színpadon kapta meg a tortáját, sajnos hiába bámultunk nyálcsorgatva, ezt már nem hajította be közénk (az egy másik koncert, ugyebár), ellenben a felespohár bizony ment a pengetők után. Még jó, hogy nem üvegből volt.

Az urak nagy érdeme, hogy a szememben inkább hanyagolandónak számító nótákat is képesek voltak élvezhetően előadni – ettől függetlenül a Haven-dalok felét boldogan elcseréltem volna Silverthorn-dalokra, a Rule the World-öt meg gyakorlatilag bármire, ellenben a The Haunting az összes giccsével együtt is hiányzott – de a setlistről mindenkinek megvan a maga kis szubjektív véleménye, a karaván meg halad, mint tudjuk. A finálét a majd’ 10 percesre nyújtott Forever kapta – sok-sok énekeltetéssel, breakdownnal; a ráadásban pedig érkezett az általam legjobban várt Sacrimony, a Kamelot jelenkori irányvonalát talán legjobban összefoglaló, az életművet nézve pedig egyik legkiemelkedőbb szerzeménye. Utána már csak búcsúzkodás, pacsizás, ledobálnak még pár mozdítható dolgot a színpadról, köszönjük, jertek máskor is.

fotó: KAMELOT official
fotó: KAMELOT official

Sok csodát láttam már ebben az évben – Maident, Helloweent, Avantasiát –, de a floridai gitármutatványos csapata túltett mindenkin: a pontszám nem is lehet más, csak brutális tízes. Tommytől a koncert hevében elhangzott egy kijelentés, miszerint készüljünk, mert nemsokára visszatérnek hozzánk – remélem, ezzel valamelyik magyar fesztiválszervező féltett titkát kotyogta ki.

Maradj még, olvass még! Csak neked ajánljuk:

Akusztikus lemezt mutat be a visszatérő Anna & the Barbies + JÁ... 2013 vitathatatlanul az Anna & the Barbies zenekar legsikeresebb éve volt. Fesztiválokon mi is meglepetten láttuk, hogy alkalomról alkalomra egyre nagyobb közönség előtt, egyre nagyobb színpadokon bizonyítanak Annáék. Ehhez kellett egy izgalmas ú...
Márciusban Sabaton és Accept a Barba Negrában! Mindenkinek, aki ezidáig a falat kaparta egy újabb Sabaton koncertért, megnyugtató hírünk van: igaz, idén kivételesen nem látogat el hozzánk a svéd csatametal brigád, március 5-ét viszont már most érdemes kék-sárga filccel kihúzni a koncertnaptárban,...
Visszavár a nagyszínpad – Fish!: IDŐ VAN! kritika Megérkezett a metalosok kedvenc diszkócsapatának és az diszkósok kedvenc metalbandájának új albuma! A lényegre törő Idő van! címen futó korong a megjelenése hetében bevette a Mahasz-listát, és országos hallgatottsági rekordot döntöt a Deezeren. Ez má...