A hátasát vesztett lovag regéje – ilyen volt a 2016-os Open Road Fest

Görcs a nyakban, szétázott ruhák a szennyesben, használt harley-s weblapok könyvjelzőzve, alkohol k. messzire eltéve, hogy rá se kelljen nézni: szóval véget ért a négynapos motoros-Mekka, én meg végre leülhettem értékelgetni, ami a rendezvény jellegét tekintve nem éppen rutinfeladat.

Az Open Road ugyanis nem egy hagyományos fesztivál, inkább egyfajta crossover rendezvény valahol a zenei fesztiválok és a tradícionális motorostalálkozók között. A fő célközönség két keréken érkezik, az ő kiszolgálásuk, kényelmük, szórakozásuk előrébb való, mint a zenei kínálat. Nem elégszenek meg sátorral, toi-toi vécével és zuhanykonténerrel; kell nekik rendes árnyék, rendes strand; csak azért is beviszik a piát és maguknak főznek; nem szeretik a zsúfoltságot és normális parkolóhelyeket akarnak. Az alsóörsi Pelso (anno Európa) Kemping a kezdetek óta képes kiszolgálni az igényeket, idén elvileg felújítások is voltak, bár ebből sokat nem érzékeltem. A melegvíz ugyanúgy elfogyott reggelente, mint tavaly, normális zuhanyfejet még mindig nem sikerült felszerelni, ill. egy fedett mobiltöltőpontot is érdemes lenne üzemeltetni, mert esőben a kinti konnektorokat csak az használja, aki nem tanulta meg gyerekként, hogy az áram ráz. Ezt leszámítva a kemping komfortja még mindig magasan veri bármelyik hazai fesztiválét. A zenei felhozatal szintén a motoros szubkultúra rendíthetetlen ízlését tükrözi: 30 évnél fiatalabb dalokat elvétve lehetett csak hallani, a többit viszont orrba-szájba bármikor. Emellett vezetett motoros túrák mindennap, többféle kaszkadőrshow, rodeóbika és tesztvezetés is színesítette a programot, nem is beszélve a szombat déli emblematikus felvonulásról.

1. nap

De menjünk csak szépen kronológiai sorrendben: az Open Road úgy kezdődött, ahogy anno 2014-ben minden: esővel. Drága Viragóm sajnos pont pár hete döntött úgy, hogy elkezdi csöpögtetni a teleszkópolajat, így a gondosan eltervezett motoros bevonulásból annyi lett, hogy este nyolckor a főút mellett baktatva hallgattam, hogyan fogom lekésni az „ájvanendtöparazooooooooooollll” koncertjét, eltöprengve azon, vajon mi szüksége egy napi két fellépős nagyszínpadnak efféle olcsó falunapos szövegre, meg úgy egyáltalán felkonfra. Sátorhelyet ekkor már gyakorlatilag esélytelen volt találni, végül a dolgozói kempingrészbe pofátlankodtam be magam. Némi fűben tocsogás után abban a reményben hagytam ott többé-kevésbé esőbiztos sátramat (spoiler: nem volt az), hogy az Ivan & The Parazol végére még odaérek. Ámde itt jött az Open Road nagy csapdája: talán túlságosan látványosan sikerült megcsodálnom a velem szembe jövő Romet Pony-t, így a büszke tulajdonos rögtön felajánlotta a kis pöttömöt egy próbakörre. 20 perc a fesztiválon elég volt arra, hogy ki legyek éhezve mindenre, ami kétkerekű és pöfög, úgyhogy boldogan vettem át a szoci gép kormányát. Innentől persze kötelességemmé vált megtekinteni az úriember szobányi méretű Gold Wing-jét is, és elfogadni pár pálinkát; majd mikor a többi motorosnak is feltűnt, hogy vendég van a háznál, esély sem maradt elmenekülni a vendégszeretet elől: pár perc múlva V2-ek robajától zengett a kemping. Ivánék közbe’ biztos jól tolták a nagyszínpadon, sajnos a velük való ismerkedés egy másik alkalomra marad; az este főfellépőjét szerencsére frissen szerzett cimboráim sem akarták kihagyni.

A Karthagót legutóbb egy éve, BB Feszten láttam játszani; az Open Road-on majdhogynem ugyanazzal a setlisttel álltak színpadra, de hát nem véletlenül ők a „rock zene Harley-Davidsonja”, ahogy a fesztivál sajtóanyagaiban eddig hivatkoztak rájuk. A cseppet sem promószagú metaforát a gitáros Szigeti Ferenc is csak annyival magyarázta, hogy „régi és jó” – ezzel vitatkozni nem tudok, bár eme logika mentén akár a „rock zene Túró Rudija” címmel is megtisztelhették volna őket. Fellépésüket ellenben egy rossz szó nem érheti, a művészi tudás és a rutin jól bejáratott, minőségi produkciója volt, amivel előálltak. A zenekar koráról, múltjáról nem az ősz hajak és ráncok árulkodtak, hanem hogy a tagok megjátszás nélkül, őszinte lelkesedéssel élték meg a fellépést, zsigereikben tudva a rock’n’roll-t – mert nekik tényleg ez az életük. A koncert első felében – nagy örömömre – még bátran vettek elő „új” dalokat (legfrissebb albumuk a 2009-es Időtörés), a finálét viszont szokás szerint a mindenki által ismert klasszikusokra (Apáink útján, Requiem) bízták Szigeti Feriék. A színpadi show sem maradt el, bár ennek elemeit már jól ismeri mindenki, aki valaha is volt Karthago koncerten. A banda ismét bebizonyította, hogy itt csak multihangszeresek játszanak, valamint hogy mindenki tud énekelni – bár halkan megjegyzem, nagy szerencséjük van Takács Tamással. A fő mókamester szerepét is ő, illetve a steampunk öltözékben díszelgő billentyűs, Gidó vállalta, a koncert végére pedig a fesztivál főszervezője, Dobai Attila is felgurult a színpadra egy Harleyval. Van stílusa a úrnak, azt meg kell hagyni.

A buli a Rock Arénában folytatódott, ahol szokás szerint főként tribute/cover zenekarok kaptak helyet. Szimpatikus húzásnak tartom, hogy a Magyarországon nem sokra tartott rocksztár-imitátorok itt még külön helyszínt is kapnak. Jó tribute bandát tényleg nehéz csinálni, pár csapat viszont olyan profin veszi le idoljai stílusát, hogy sokszor felülmúlják a jellemzően hatvan fölötti, kissé már megfáradt legendákat. Tavaly az Iron Inside élén hallottam egy döbbenetes Bruce Dickinson-kópiát, idén az ACid/DC néven futó zenekarba sikerült elsőre beleszaladni. Gibson SG, öltöny-rövidgatya, sapi, minden ami kell: a Rock’n’roll Train alatt már hajlamos voltam elfelejteni ki áll a színpadon, és nem csak a sorozatban leküldött sörök miatt. Show terén nagy dicséret a zenekarnak, persze ez az a zene, amellyel itt abszolút nem lehet mellélőni. A „best of ’70-80s” szellemiségű zenekarok ellenben engem is hamar lefárasztottak, de nekik meg pontosan ez a közönségük: az egyszeri chopperes lazán végigtombolja napi hatszor a Born to Be Wild-ot, aztán még a kempingben is az bömböl hajnali négyig. Az AC/DC-s fiúkat az Üzletembers nevű formáció követte: sajnos a motorosok vendégszeretete ekkorra kezdte el igazán éreztetni a hatását, így róluk nem tudok konstruktív kritikát megfogalmazni. AC/DC-t biztos nyomtak ők is, emellett ZZ Top, Led Zep és hasonló hőskorbéli blues/rock előadók rémlenek, mígnem torzítótól zúgó, sörhabos elmém utolsó halovány szikráját is elnyelte a benzinszagú, krómozott feketeség.

2. nap

Csöpp-csöpp, félhomály és irtózatos fájdalmak: efféle, minden érzéket leterhelő szürreális élmény rángatott vissza a valóságba délután 2 körül. A hanyag sátorépítés az első zápor alkalmával meg is bosszulta magát, úgyhogy minden akaratom ellenére muszáj volt felkelni igazítani a ponyván. A második napra egy célt tűztem ki magam elé: túlélni. Így amíg Gombos Attila a halálgömbben száguldozott (egyébként hajmeresztő mutatvány) és a gyerekek játékmotorokon versenyeztek, én a sátramban egy doboz gyümölcslevet szorongatva vívtam a harcot önmagammal. Később, ahogy a kempingben végignéztem pár arcon, rájöttem: aznap nem egyedüliként küzdötten hasonló gondokkal.

Az esti koncertek kihagyására így sem létezett mentség, úgyhogy amint meghallottam, hogy kezd az Ossian, erőt vettem magamon és elvánszorogtam a nagyszínpadig. A banda – elvitathatatlan zenetörténelmi szerepük ellenére – sosem tartozott a kedvenceim közé. Írtak jó dalokat, elvétve írnak mostanában is, de hol vannak már azok a süvítő speed riffek, hol van Paksi Endre acélszíveket repesztő sikolya? Becsületből belehallgattam az új albumba; sajnos azóta még biztosabban merem állítani, hogy az Ossian az öreguras zakatolás és a mondókaszintű dallamvilág rabságában toporogva szép lassan önmaga paródiájává válik, mind lemezen mind koncerten. A szövegeket meg inkább hagyjuk… Tiszteletben tartom azokat, aki vevők a zenekar jelenleni munkásságára – ők boldogan tomboltak a színpad előtt most is – de én egy magyar rocklegendától többet várok el.

Később a The Sweet vette át a nagyszínpadot: őket kizárólag a közelgő fellépésük miatt kezdtem el hallgatni, gyorsan levonva a konklúziót: ez nagyon nem az én zeném. A koncert kezdetére alaposan felduzzadt a színpad előtti embertömeg, Andy Scotték pedig laikus szemmel is elismerendő műsort adtak. A Sweet mondhatni kortársa a Karthagónak, így a pár bekezdéssel feljebb jegyzett dicséretek többé-kevésbé nekik is kijárnak, habár ahol egy zenekarnak egy időben két felállása is turnézik szerte a világban, mindegyikben csupán egy-egy eredeti taggal… nos, ott a rock’n’roll-image elég törékeny.

Fél 12-re az a helyzet állt elő, hogy két nagyszínpados koncert után az EB-nyitómeccs jelentette számomra az aznapi fő szórakozást, pedig az sem volt nagy durranás. Ám maradt még aznapra egy jolly joker: a KISS Forever Band! A KISS a rocktörténelem egyik legextravagánsabb előadója, a magyar bandát pedig a világ egyik legjobb imitátoraként tartják számon. Amit aznap lenyomtak, attól hasra kellett esni: a jelmezek, az előadásmód, a show; mintha tényleg Gene Simmonsék érkeztek volna Alsóörsre. Jövőre őket kérjük a nagyszínpadra, rendes fénytechnikával és minél több piróval: megérdemlik az extra figyelmet.

3. nap

Az első józanul éjszaka folyamán feltűnt valami, amire tegnap teljesen érzéketlen voltam: a hideg. A borús, szeles, hol-esik-hol-nem idő következményeként majd’ tíz fokot hűlt a kemping, így másnap kénytelen voltam hazaugrani egy hálózsákért. Előtte azért tettem egy kört, hogy végre nappali viszonyok közt is lássam a fesztivált, illetve a felvonulás kezdetét is illett megvárni, bár a csilivili V2-esek sajnos ismét szervizben senyvedő útitársam emlékét idézték fel bennem.

A délutáni napsütés mindenkit megtévesztett: estére nagy robajjal leszakadt az ég, a fesztivál pedig perceken belül úszott a vízben. A legközelebbi fedél a Riders’ Tent volt, így végre az ott berendezett Harley-Davidson Múzeumot is megtekinthettem: Múzeumról azért kissé túlzás beszélni: egyik része az eredeti – megdöbbentően kicsi – műhely rekonstrukciója volt szerszámokkal, családi fotókkal, bár a fabódé elé állított, magyar feliratú benzinkút kissé belerondított az illúzióba. A „múzeum” másik, jelentősebb részét veterán és épített Harley-k alkották: itt egy-egy Sportster tanulmányozása hosszú percekre is képes volt lekötni.

A nap végéhez közeledve már boldog-boldogtalan a Helloween-t várta (főleg én), kezdtek megérkezni azok is, akik csupán a német banda miatt váltottak jegyet. Előttük az Anna and the Barbies-é volt a nagyszínpad: őket normális körülmények közt ki nem hagytam volna, a felhőszakadás miatt úgy döntöttem, bőven elég lesz egy koncerten elázni. A koncert végére enyhült a zápor, így a sátramból kimerészkedve még sikerült elkapni a Gombóc-Szabadesés-Márti dala-Négykézláb sorozatot, a ráadásban pedig a kihagyhatatlan Nyuszikát. Annáék produkciója minden alkalommal lenyűgöz: egyszerre poposak, rockosak, punkosak; játszanak színházasdit, jelmezbált, mesemondót, miközben a közönséget is bevonják a mókába. Remélem, ők már több esőt nem kapnak idén.

A két koncert közti szünetben sor került a már jó ideje szóban forgó motoros esküvőre is: erről a pár méltóságának tiszteletben tartása érdekében nem közölnék véleményt, elvégre nem is voltam hivatalos vendég. Pár türelmetlen rajongó mellettem már kevésbé volt toleráns: ők végigmorogták az egész ceremóniát, szüntelenül követelve azt az egyetlen koncertet, ami miatt idejöttek.

Végül jött a Helloween, és a fesztivál minden eddigi pozitívuma pillanatok alatt törpült el az ő tetteik mellett. A banda felállt a színpadra, és olyan eszméletlen koncertet nyomott, hogy csak pisloghattunk utána. 16 szélvészgyors tétel, germán power metal a legjobb fajtából, zéró technikai malőr és egy vérprofi banda, akik elég idősek ahhoz, hogy elhidd nekik a rocksztárságot, de elég fiatalok, hogy bírják a tempót és ne váljanak röhejessé közben. A technikai háttér hibátlan Andi Deris énekes egy döbbenetes karizmájú egyéniség, aki pontosan tudja, mit, mikor, hogyan mondjon a közönségnek; akitől hiteles a nyelvnyújtogatás és a mikrofonállványon gitározás, és kit érdekel, ha nincs akkora hangterjedelme, mint Michael Kiskének, ha ő maga megtestesíti a rock’n’roll-t? Vagy a teuton powert, édesmindegy. A bohóckodásban főként a basszer Markus Grosskopf volt segítségére, a két gitáros, Sascha és Weiki jóval visszafogottabban álldogáltak a színpad két oldalán, megelégedve annyi figyelemmel, amennyit a szólóikért kaptak. A dobos Dani Loeble pedig csinálta a saját showját: horrorfilmbe illő megszállott pofákat vágva veszett sebességgel ütötte, amit ért. A hangosítás kifogástalan volt, nem gondoltam volna, hogy pont az Open Roadon hallok ilyet; a fénytechnika nemkülönben. Az együttes kabalája, a dobfelszerelés mögött lebegő, koronás tökfej mintha végig a közönséget figyelte volna, és ahogy a füstfelhő mögül néha kivigyorgott ránk, igazán kísérteties, szürreális élményben részesültünk. A dalválasztással nem vállalt nagy rizikót a banda: a setlistet jórészt a 1996-ig írt klasszikus slágerek alkották, nagy örömömre a 2013-os Straight Out Of Hell is kezd tartósan megragadni a koncertprogramban. Az új albumról csupán három tétel hangzott el, ezek viszont megdöbbentő módon jobban szóltak élőben, mint a tavalyi, eléggé középszerűre sikerült lemezen. A koncert során Sascha és Dani is játszott egy-egy hangszeres szólót, emellett a banda egy ötdalos medley-vel is előállt. Ezt a lépést csak üdvözölni tudom minden zenekarnál, hiszen így jóval több tételt lehet belezsúfolni egy koncertbe, kedvében járva minden rajongónak.  Zárószámként cseppet sem meglepő módon az I Want Out-ot kaptuk, ha zenitet kellene megneveznem, akkor ez volt az, egyébként az elejétől a végéig egységesen magas színvonalon pörgött a buli. Ha egyetlen szóval kellene jellemeznem a Helloween fellépését, egy angol jelzőt mondanék, mely talán kifejezőbb a magyar szavaknál: FLAWLESS.

Összességében pozitív véleménnyel vagyok az idei Open Roadról. Mondani lehet, hogy kurvadrága a feszt, közbe’ meg alig van koncert; de ne felejtsük el, hogy az átlag motorost az érdekli, hogy sok hozzá hasonlatos emberrel legyen egy helyen, nem az, hogy hány külföldi headlinert szerződtettek le. Elég egy-két zenekar, de az üssön, a többire meg ott vannak a tribute bandák. Kevés fesztivál kínál a koncertek mellett annyi extra szórakozási lehetőséget, mint az Open Road, bár ezeknek a célközönsége is jórészt a motoros társadalom, laikusként kissé elveszve érzi magát az ember a feszten. Pár kellemetlenséget a rendezvény jellegéből adódóan muszáj lenyelnie az ide látogatónak: természetes, hogy hajnali háromkor még bömböl a zene a kempingben, hogy állandó a forgalom, és hogyha egy motoros elkezdi rángatni a gázt üresben, hamarosan tíz másik helyről dübörögnek neki vissza – aki ezt nem bírja, annak jobb otthon. A lassan szigeti magasságokba emelkedő kaja-pia árak engem is zavartak, emellett a 18 ezres bérlet is sokakat elriaszt attól, hogy Alsóörsön tapasztalja meg a szabadságot, ám akinek kicsit is szimpatikusak a kétkerekűek, egy Open Road után biztos Harleykkal fog álmodni napokig. Az underground hőseit meg majd összevadásszuk máshol.

Harley Fesztivál 2016 – Összefoglaló

Open Road Fest 2016 | 17. Harley-Davidson Open Road Fest

/Fotó: Open Road Fesztivál; Videó: Hajner Gyula/