Mindig érdekes látni egy aktuális világsztárt élőben. A rajongónak mondani sem kell miért, de a „kívülállóknak” is komoly tanulságokkal szolgálhat egy szuperprodukció élő tesztelése. Konkrétan arra a választ ad kérdést egy ilyen koncert, hogy hol is tart ma a popzene. A tegnap este konzekvenciája röviden annyi: hiába ütik arcon nagyon vészjósló jelek azt, aki véletlenül a Viva Tv-re/ Music FM-re téved, amíg olyan előadóművészek, mint Bruno Mars arénákat töltenek meg, gyakorlatilag a világ bármely pontján, addig nagy baj nem lehet.
Jómagam abszolút nem vagyok elkötelezett híve Mr. Mars munkásságának, de a koncertre készülve behatóbban tanulmányoztam lemezeit, és meg kellett állapítanom: a srácnak jó hangja van, jó kis slágereket ír, szóval nagy „bajra” nem számítottam tegnap este, és végül rendben is volt a koncert. Csak hát egy dolog rendben lenni, és egy dolog leesett állal hazaküldeni a népeket.
A nyitány nagyon sok jót ígért. Mindegy gyakorlatilag milyen koncertről van szó, az egyszerre sikító/ordító több tízezres tömeg, és a program kezdetét jelző lámpa lekapcsolás, sejtelmes zene lejátszás alatt mindig futkos az ember hátán a hideg, akár az Arénában, akár egy fesztivál nagyszínpada előtt várja, hogy meghallja az első taktust, elkezdődjön a show. Ez Bruno Marsnál fokozottan működött, a turné arculatához illő dzsungeles téma telitalálat, ehhez illeszkedett a zenekar öltözéke és megjelenése, no meg a nyitó dal a Moonshine, a háttérben baromi látványos, (papagájos!) vetítéssel. Utána jött a Natalie, az első számban domináns dobok itt is megmaradtak, és valami törzsi tam-tamnak hangoztak a pálmafás, jungle díszlettel kiegészülve. Majd egyből jött egy világsláger (Treasure), ami után Bruno jelezte, ma este segget kell rázni, meg move your body, tessék csak felállni, és az Arénában minden ülőhelyes felállt! Innentől meg voltunk véve, gyakorlatilag minden színpadon történő eseményt lelkes sikolyokkal kísért a főleg hölgyekből, lányokból álló hallgatóság.
Itt elkezdtem azon gondolkodni, mitől is jobb Bruno Mars, mint sok más popsztár. Nos, egyrészt azért mert maga a megjelenése egyszerre testesíti meg az ideális popsztárt all rights reserved: Ákos és a hétköznapi srácot. Nem túl öreg, de nem is tinédzser, nem kifejezetten macsó, de bájos kis pofija van (mondjuk ki: cuki), egyszerre táncol, énekel, zenét ír. De talán ennél is fontosabb, hogy dalai úgy felelnek meg a jelen követelményeinek és ízlésének, hogy igyekeszik közben olyan elemekkel felturbózni az egyszerű popdalokat, amikhez mások nem sűrűn nyúlnak. Ő az R’nB-s kitartott hangok és elektronikus party betétek helyett, a funky, a soul, a jungle és a blues hatásokhoz hűséges, no meg persze a ’70-es évekhez (mint az mutatja például a Treasure klipje). Így viszont egyszerre –jó értelemben- limonádék a dalok és nyújtanak mégis megfelelő zenei táplálékot az arra fogékonyak számára. Az élő show zenekara pedig nem egy tipikus session zenész banda, inkább néz ki egy new orleans-i, baráti társaságnak, akik hajnalig nyomják a bulit a verandán. Szóval a koncert első fele azzal telt, hogy rácsodálkoztam, miért is olyan nagy király Bruno Mars.
Aztán ahogy haladtunk előre a koncertprogramban, néha meg-megjelent egy-két, az előző bekezdésben említett popzenei klisé, de úgy voltam vele, még belefér. Amíg egy Jacko-jelmezes figurát meglátva Bruno poénkodik egy sort a srác kinézetén, majd elkezd haverjaival jammelgetni, és összetenni egy Billie Jean- Smells Like Teen Spirit mixet, addig belefér pár kevésbé működő pillanat. Ez volt talán az este legfelszabadultabb pillanata, hirtelen el is felejtettük, hogy egy szuperprodukciót bámulunk egy óriási arénában (és igyekeztünk arra sem gondolni, Kurt Cobain hányszor fordult meg sírjában).
De sajnos ezután még gyakrabban szaladtak be ilyen klisék ( énekhang egyre gyakoribb hajlítgatása), az If I Knew utáni látványos elérzékenyülés pedig konkrétan ciki volt. Ezt még feledtette az este legjobban előadott slágere, a Runaway Baby, de innen sajnos már csak lefelé mentünk.
A vége felé egyszer csak eltűnt az egész zenekar (nyilván kellett nekik is egy kis szusszanás az őrült tempó miatt), és egy jó 5 perces szinti szólót hallgathattunk a billentyűstől. A közönség meg csak állt, a lábában a bugi, a torkában még pár száz sikoly, és elüvölteni való dalszöveg, erre jön egy szinti szóló…
A koncert ráadás előtt a Just The Way You Are ismét jobb pillanat volt, közönség-énekelétetéssel és színpadon bohóckodással. Majd a ráadás az übermegasláger Locked Out Of Heaven –nel, egy Mars által előadott dobszólóval indítva, egy emberként éneklő és táncoló közönséggel, fesztiválhangulattal a színpadon, konfetti esővel. Azonban ahelyett, hogy itt véget ért volna a show, jött még egy dal, a Gorilla, amivel igazából csak a baj volt. Egyrészt maga a dal, egyszerűen gyenge, másrészt az előző dal előadására próbált ráígérni látvány-ügyileg. Így jöttek még lángok, lézerek, felemelkedő, majd a színpad alatt eltűnő énekessel, egy utolsó sikítozást kierőszakoló vetkőzéssel, és itt már végképp kezdett sok lenni az egész koncertből. Így szinte már megkönnyebbülést hozott a feloltott villany, amely sűrűn ásítozva, némi műanyag ízzel a szánkban talált. Kár érte, nem így indult…
Ízelítő
Legközelebb egy zenében jártas embert kellene koncertre küldeni..mert ez így…édeskevés.