Nemsokára, egészen pontosan augusztus 27-én az Újszegedi Partfürdő vendége lesz a kilencvenes évek Magyarországának egyik leghitelesebb kordokumentuma, a német Scooter. Aki cikinek gondolná, annak most elmondjuk, miért nem az, továbbá megragadjuk az alkalmat, hogy büntetlenül nosztalgiázzunk kicsit, valamint felidézzük, milyen volt, amikor még nem ittunk.
Leheletnyi vajjal megkent, kétes frissességű kenyérszelet, közértes szalámival, csemiubival, főtt tojással és reszelt sajttal meghintve, a tetején pirosarany vagy majonéz; rózsaszín műanyagpohárban gazdagon vizezett fekete tea, kicsit arrébb traubi és málnaszörp. Az iskola hangrendszere éppen valami Animal Cannibals-számot közvetít a hetvenes éveket idéző szofisztikáltsággal, az ebédlőben véletlenszerűen elhelyezett piros és kék villanykörték fényében fiúk és lányok küzdenek a pubertással. Hirtelen felharsan egy rossz angolsággal üvöltő hang, ugyanazt a szót ismétli, szól a hájpáhájpá, mi pedig rohanunk az ebédlőben félretolt asztalok által felszabadított táncparkettre. Ismerős?
A Scooter semmiféle megszokott értékrendszer mentén nem értelmezhető, ha az ember a kilencvenes években volt kiskamasz. Mi voltunk a Bravo és a Popcorn generációja, nekünk a Brooklyn Bounce és a Tic Tac Toe nagyobb sztár volt akármilyen angolszász ikonnál, azt pedig sokáig el sem tudtuk képzelni, hogy létezik keményebb annál, mikor H.P. Baxxter fahangon üvöltözik valami sufniban összetákolt alapra. Innen visszatekintve persze szégyellhetnénk magukat, esetleg zavart fejvakarás kíséretében mentegetőzhetnénk, de a helyzet az, hogy legtöbbünk a fél veséjét odaadnánk, csak hogy visszamehessen oda. Nekünk, akiknek nagy eséllyel mostanra áfával, adóbevallással, túlórával, közlekedési dugókkal, befizetendő számlákkal, számtalan csalódással és apró kudarccal kell megküzdenünk napról napra, az volt a gyerekkorunk. Biztos volt a korosztályunkban, aki már akkor a Fu Manchu, a Bad Religion és a Faith No More dalaira aludt el – és ezt persze a mai napig büszkén hangoztatja -, a nagy többség számára azonban az volt a világon a legcsodálatosabb dolog, ha egy sulibuliban szendvicset ropogtatva rázhatta a menzán, a szerencsésebbje csókot is lophatott egy-egy melankolikusabb Aqua- vagy Rednex-szám közben, és persze tombolhatott, ha szólt a Fire, meg a How Much Is The Fish.
Ezt a gondtalan ártatlanságot fogjuk egy pillanatra újraélni augusztus 27-én, miközben megpróbáljuk nem észrevenni, mennyire megöregedtek azok ott fent – és egy kicsit mi is itt lent. Egyáltalán nem számít, mit mondanak a gőgösen cigarettázó sznobberek – akik egyébként, más napokon, mi is vagyunk -, nem számít, hogy zenei és egyéb értelemben is erősen megkérdőjelezhető a Scooter szerepe – az számít, hogy egy generáció talál újra egymásra és önmagára. Saját, születésünktől fogva szőtt személyes narratívánk érvényesítése lesz, ha jól érezzük magunkat. És miért ne éreznénk? És ha másnap eszünkbe jutna szégyellni magunkat, esetleg zavart fejvakarás kíséretében magyarázkodni, jusson eszünkbe a kisgyerek, aki valahol még mindig ott bujkál a mélyben.
SCOOTER (DE)
Szegedi Ifjúsági Napok 2010
Nagyszínpad (programváltozás!)
2010. augusztus 27. (péntek)