Véget ért a negyedik Balaton Sound, utolsó napra érezhetően kevesebb és megfáradtabb, de még mindig lázba hozható közönséggel.
Negyedik nap , ehhez mért negyednapos fej. A hajam ismeretlen kölcsönhatásra lépett a Balatonnal, külön flórát és faunát alakítva ki a menthetetlenül göndör káoszban. Aki csütörtök óta gyűri az ipart, mindenki kezd kicsit elgyötört állapotba kerülni a frissen érkezőkhöz képest, akik viszont nincsenek sokan. A szombati dömpinghez képest vasárnapra jó páran kiköltöztek, napijeggyel is kevesebben érkeznek, de még mindig épp elegen vagyunk és fesztiválozni akarunk. Én mondjuk szigorúan némi pihenés után, kell egy kis regenerálódás és egészségügyi hidratálás a szombati végkimerülés után a rekkenő hőségben. Árnyék, víz (sok, sok víz) és némi vidító Dumaszínház hallgatás után egész kis erőfeszítéssel eljutok már a nagyszínpadig, ahol még nappali fényben és hőmérsékletben kezd egyik személyes kedvencem, a 2manydjs. Aki fehér öltönyben áll a dj-pult mögé, attól szerintem bármi kitelik. Tőlük kitelt. Sepulturat keverni Love is in the air-rel, rá egy kis Prodigy, majd a Kilencedik szimfónia és fenéken billentésnek még egy adag 80’as évek legalja, hát ez gonosz, nagyon gonosz. Minden fáradtság és fullasztó meleg ellenére tomboltunk, nagy közös izzadtságfelhőben. Tekintettel az épp zajló döntő meccsre, a kivetítőn villanásokra feltűntek a spanyolok és hollandok is, egy-egy nagyobb helyzet, esés, lökdösődés váltogatta a vizuál anyagot. Nettó két óra mash-up-koktélt szolgált fel a belga testvérpár, búcsúzásképp még ágyút irányítva a közönségre, hófehér konfettivel borítva be mindenkit. Nem volt utolsó látvány… Lehet, hogy elfogult vagyok, de nekem talán ez volt a legjobb élményem az idei Sound-on.
2manydjs után pihegtünk, eldőltünk és vártuk a Jamiroquai-t, na meg a meccset, hogy ki gyötör ki magából végre egy gólt. Készenléti állapotunkból arra eszméltünk, hogy tele az egész tér, előkerült, aki élt és mozgott még a fesztivál területén. Szokás szerint pompás fejdíszben, leginkább indián törzsfőnöknek öltözve lépett színpadra Jay Kay, akinek a profizmusába nem lehet belekötni. Amit csinál, azt jól csinálja, hiába látod negyedszer, még mindig üt. Annyi energia van abban az egész pici emberben, hogy tornádót táncol a színpadra. Abban elfáradok, hogy nézem, de még félhulla állapotban is muszáj mozogni, mosolyogni, tapsikolni – ezzel viszont elő is áll a már teljesen hulla állapot. Kész szerencse, hogy az arénában van backstage és ott jó ismerősök: belezuhanok a rendezői székbe és nem mozdulok. Vagyis de, új fejlesztésem van ugyanis: az ülve táncolás. Hasonló állapotban van már mindenki, szintén erősen negyednapos hangtechnikus a színpad alatt egy függőágyban alszik. Alszik, dübörgő decibelek ellenére, tökéletesen ájultan, társa mellettem bólint rá néha az ütemre, de a buli azért folyik. Tömeg van Digweeden és Cattaneo-n, táncolnak mindenféle nagyon VIP-emberek a színfalak mögött is. Látszik, hogy ebből reggelig tartó móka lesz, de én erre már nem vagyok hitelesítve, utolsónaposként talán túlságosan is nagy nekem a veretés. Sátorirányban még belenézünk Dennis Ferrer produkciójába (nem rossz), de aztán inkább megkeresem a füldugóm és a gyógyító állatkám.
Ezzel annyit érek, hogy ha nem is kipihenten, de relatíve beszámíthatóan kelek. Hálát rebegek a felhőkért, átkot a sátorkészítők anyagspórolásáért és haza. Otthon, édes otthon, csempézett fürdőszoba, sampon, újjászületés.
De este már visszavágytunk…