Alternatívák a Szigeten: Woven Hand

A valamikori durván szétcsavart és széttorzított country-ban utazó 16 Horsepower két tagja, a hiperkarizmatikus és hiperkúl David Eugene Edwards és a hiperdurva témákkal operáló Pascal Humbert basszusgitáros formációja, a Woven Hand eddig háromszor lépett fel Magyarországon, az első alkalom pedig épp itt volt a Szigeten, 2005-ben, amíg a Nagyszínpadon a Sziámi bohóckodott Nick Cave előtt. Mint azóta is mindig, Edwards-ék gyomrokat csavartak ki és fejeket téptek le az energiával, amit a meglepően csendes és akusztikus lemezek élő előadásába préseltek. Úgy, hogy még csak külön basszusgitáros sem állt fent (Humbert egy turnéval később csatlakozott újra), sütött a Nap, és általában véve elég nehezen állt rá az ember a teológiai megalapozottságú sötétségre. Aztán az A38-on és legutóbb 2 éve a Kultiban mutatták meg, hogy milyen kőkemény rakenroll is élőben a szép kis akusztikus pengetésekre, nagy ívű énekekre, billentyűsszőnyegekre hangszerelt zenéjük. Koncerten ebből döngölő basszus lett, eszement szép torzítások, félelmetes, de tényleg FÉLELMETES dinamikai ívek, és olyan elementális erejű zajfalak a második gitáron, hogy legalább metaforikusan mindenkit lesöpörtek maguk mellől és elől.

Amiért most feltétlenül meg kell nézni a Woven Handet, az az, hogy legutóbbi lemezük, a Ten Stones már eleve így szólt a stúdióban is, ezzel rögtön magasan a csapat legenergikusabb, legdögösebb, legütősebb albumává válva; illetve hogy ma este régi barátaikkal, a Muzsikás zenekarral játszanak együtt, ez pedig egyelőre el sem tudom képzelni, mit fog eredményezni. A népzene sosem állt távol Edwards-tól, aki a korai Woven Handben és a 16 Horsepowerben egyaránt felhasznált népzenei motívumokat, énekstílusokat, sőt, hangszereket is. Ugyanakkor a Ten Stones olyan ízig-vérig gyomorbabokszoló basszustémákkal is dolgozik, amiket nehéz ilyen hangszerek közelébe fantáziálni, tehát nem tehetünk mást, mint meghallgatjuk. Szinte garantálható, hogy a lemez egyik legerősebb dalát idézve, “kő kövön nem marad” ma este.

Maradj még, olvass még! Csak neked ajánljuk:

Nyílt levél Tom Smith-nek: Editors a Szigeten Az egyértelműen Joy Division-alapokon mozgó zenekarok közül nekem még mindig az Editors a legszimpatikusabb, és ne jöjjön azzal senki, hogy nemisdzsojdivizsön, mert az. Meg U2. Na és akkor mi van, nem ez a baj. Tegnap sem ez volt a baj. Sok minden má...
Emberek nagyon messziről (Calexico a Szigeten) Nagyon kevés zenekar van, amire azt mondaná az ember, hogy mindenképpen illik megnézni legalább egyszer -- elég hülyén is hangzik az ilyesmi -- de a Calexico valami ilyesmi. Megnéztük, a várt reveláció elmaradt, de tudjuk, miért. Amikor a Calexico ka...
sziget 2009 – 2-3. nap Daesu cizellált, ám nem feltétlenül finomkodó hétfői szerdai jelentéséhez én csak annyit tudok hozzátenni, hogy aki nem látta a SNOW PATROL-t, az tulajdonképpen nem maradt le semmiről: sekélyes és fantáziátlan Coldplay-utánzat, amiről pozitívumként a...