December 18-án a budapesti A38 Hajón lépett fel az angol The Herbaliser, teljes élőzenés koncerttel örvendeztetve meg a hazai nagyérdeműt. A beszámolót már elolvashattátok, de sikerült a két agytrösztöt, Ollie Teebát és Jake Wherryt rábírni egy gyors beszélgetésre is, ami eredetileg a koncert előtt lett volna, de a csúszások miatt már csak utána jött össze. Így nem olyan hosszú és mélységű interjút készítettünk velük, mint amilyet szerettünk volna, hiszen nem voltak már teljesen fittek. De azért így is összehoztunk valamit, íme:
Az első kérdés adja magát, így a koncert után: hogy éreztétek magatokat a színpadon?
Ollie: Nagyon jó volt a buli, imádjuk Magyarországot, a magyar közönséget. Mindig nagy öröm ide visszatérni, mivel az emberek nagyszerű hangulatot tudnak varázsolni, így pedig öröm játszani.
Amikor turnéztok, mennyi időtök van arra, hogy szétnézzetek a városban, ahol épp jártok?
O: Leginkább csak egy-egy napokat töltünk egy városban, ahol fellépünk. Néhanapján megesik, hogy van egy szabadnapunk, mert esetleg nem kötöttek le másnapra koncertet, vagy valami oknál fogva elmaradt a másik városba tervezett buli. De általában csak egy napot töltünk az adott városban, így nem nagyon van idő arra sajnos, hogy körülnézzünk.
Most amúgy pont lett volna némi időnk délután, hogy pihenjünk és körülnézzünk kicsit Budapesten, de sajnos megcsúsztunk időben kissé, így az egész délutáni program ugrott, alig egy szabad óránk volt, azt pedig inkább pihenéssel töltöttük. Ez az interjú is ezért csúszott a fellépés utánra.
A honlapotok szerint nem nagyon volt fellépésetek ebben a hónapban, hogy lehet ez? A naptár szerint volt egy december elsején, és ez, a budapesti.
Jake: Ez idő alatt sem unatkoztunk, az Egyesült Államokban volt egy rövid turnénk, ott léptünk fel néhány városban. A honlapunkon a naptár sajnos nem mutat meg minden koncertet, de elhiheted nekem, épp elég koncertünk van szerte a világon. (nevet)
Ha már szóbakerült az USA, mit gondoltok, van-e, és ha igen, mi a különbség az ottani és az európai közönség között?
O: Még Európában sem egységes a viszonyunk a közönséggel, van ahol az élőzenés fellépéseket szeretik inkább, van ahol pedig azt, hogyha a DJ-műsorral lépünk fel. Mivel nagyon régen jártunk arra, nem nagyon voltak elvárásaink Amerikával szemben, így hatalmas élmény volt azt látni, hogy mennyire megőrülnek a zenénkért az ottani arcok. Nagyon sok teltházas koncertünk volt, pedig nem egyszer játszottunk többezer főt befogadni képes koncerttermekben. Úgy gondolom, nagy különbség nincs a két közönség közt, mindenhol bulizni akarnak az emberek és ezt mi megadjuk nekik.
Kikkel, milyen előadókkal szerettek együtt dolgozni?
J: Egyszer feltette ezt a kérdést valaki úgy tíz évvel ezelőtt, akkor azt válaszoltuk, hogy rapperekkek szeretnénk együtt dolgozni. Öt évvel ezelőtt azt válaszoltuk, hogy főleg énekesekkel kooperálnánk, most pedig ott tartunk, hogy dolgozunk mind rapperekkel, mind énekesekkel is. Így jó ez, hiszen mindkét stílusnak megvannak a nagyszerű és tehetséges előadói.
Van valami olyan tervetek, ami még nem jött össze, de meg szeretnétek valósítani a közeljövőben?
J: Igen, egy filmnek szeretnénk megcsinálni a teljes zenei anyagát. Nem a „soundtracket”, azaz a betétdalokat, hanem magának a filmnek az eredeti zenéjét, a „movie score”-t.
O: Amellett, hogy jó dolog filmzenét csinálni, már csak azért is érdekel, mert mindig is szerettünk új dolgokat kipróbálni, és egy film összes betétdalának megírása teljesen más hozzáállást igényel, mint akár egy album elkészítése, hiszen itt mindennél fontosabb a kép és a zene összhangja.
Hogyan inspirálnátok a mai fiatalokat? Mit mondanátok nekik a saját tapasztalataitok alapján, hogy miképp éljék az életüket?
J: A legfontosabb, hogy mindig legyen egy B-terv. Nagyszerűen hangzik, hogy valaki zenélésből fog megélni és milliókat fog keresni, csak sajnos ez nagyon ritkán jön be. Ahogy az én apám is mondta, járj iskolába, legyen végzettséged arra az esetre, hogyha a zeneipar nem jön össze. Mert erre is megvan az esély, nagyobb mint arra, hogy bejöjjön.
O: Nem biztos, hogy mi vagyunk a megfelelő alanyok ennek a kérdésnek a megválaszolására, hiszen a zeneiparban vagyunk, mi vagyunk azok az arcok, akikre a fiatalok ránéznek és azt mondják: „Hé, ezt én is meg tudom csinálni!”. Holott azt nem tudják, hogy nagyon sok munka van amögött, hogy most itt vagyunk és beszélgetünk, vagy éppen fenn állunk a színpadon. Talán azt tudom mondani, hogy ne csak a jéghegy csúcsát, a fellépést lássák, hanem a víz alatti részt, az oda vezető utat is.
J: Azért is fontos a B-terv, mert például itt vagyunk mi, akiknek nincs végzettsége, ezt tudjuk, ezt csináljuk, de öt év és nem fogunk semmi pénzt se keresni a lemezeladásból, a letöltéseknek „köszönhetően”. Nem csak mi gondoljuk ezt így. Mikor összefutunk régi ismerősökkel, mindenki azt mondja „Hé, te zenész vagy, szar idők ezek most nektek, mi?”. Az a baj, hogy igazuk van.
Mit fogtok majd akkor csinálni, ha ez esetleg bekövetkezik?
J: Elmegyek dolgozni a McDonalds’ba (nevet). 5-6 évünk van szerintem, azután már senki sem fog lemezeket vásárolni. Nem tudom, hogy fogjuk ezt majd túlélni.
Az interjú itt ért véget, hiszen a srácok már nagyon fáradtak voltak. Ami érthető volt, hiszen a majdnem másfél órás koncert után tudtunk beszélgetni velük és Jake majdnem leesett a székről. Így nem kínoztuk őket tovább és elindulhattak a szállodába.
kafa:)