Utolsó délután sem kapkodtuk el a szigeti indulást. Mondván, hogy utolsó este úgyis sokáig kinn maradunk, nézni- és hallgatnivaló dögivel, ismerősök is bizton akadnak majd. Szóval csak semmi sietség, előttünk az éjszaka.
Ötödnapi átlagsebességgel el is cammogtunk a Talentum-Zúzda Színpadig, ahol is egy jó Saint Petrolra fentük a fogunkat. Közben persze hogy a régi, a gáton végighaladó utat és környékét egyrészt felújították, másrészt pedig csak a környék lakói használták, ami száz méterenként két-három embernyi forgalmat jelentett.
Petrolék késtek pár percet, de aztán a húrok közé csaptak és keményen adták a sivatagi rock ívét. Amilyen idétlen volt a világosítás, annyira megdörrent az egész, így idén az ő koncertjükön örült legjobban a hangzásnak a fülem. Röpke negyven percükben eljátszottak a Greatest Tits nagylemez szinte minden egyes számát, amitől virágos jókedvünk kerekedett. (Később kiderült, hogy a színpadon koránt sem volt ilyen rózsás a helyzet, mert gyakorlatilag semmit nem hallottak a srácok a kontrollból). Egy szó, mint száz: jó zenét, jól hangosítva, nagy energiával eljátszva kaptunk tőlük az arcunkba. Remélem, a most születőben lévő második lemezük legalább annyira kiváló lesz, mint a Legnagyobb Didik. Egyetlen dolgon csodálkoztam: azt hittem, sokkal többen jönnek majd el megnézni őket.
Miután végiglegénykedtünk a gáton a iWiWig, ahol épp elcsíptük a Besh o droM utolsó két számát. Méretes embertenger hallgatta őket, így a domboldalnál táboroztuk le, majd hamarosan barátaink csatlakoztak hozzánk. Aztán a tömeg nagyobbik része a helyén maradt, így mi sem változtattuk meg nézőpontunkat, hanem szellős helyünkről vártuk Lee „Scratch” Perry második magyarországi eljövetelét.
A Világzenei Színpad hangosításában ismét nem csalódtunk. Szépen szólt a zene, nem volt se halk és nem is üvöltött, Perry bá’ fellépése pedig talán még egy fokkal jobban tetszett, mint tavaly februárban az A38-on. Legyen az reggae, dub, vagy soulos lüktetésű karibi hangzóanyag, Lee tata megmutatta nekünk, hol lakik a muzsika úristene. Persze, „könnyű” dolga volt, miközben Adrian Sherwood szorgoskodott mellette a színpadon. Előadása valahol félúton állt a révületben elkövetett rögtönzés és a mesteri közönségvezénylés között, de mindannyian, akik ott voltunk, elhittük neki, hogy saját zenei világában mindent tud, amit csak tudni lehet. A nézősereg pedig nyitott befogadóként vette az öreg üzenetét: mindenki ugrált, aki csak képes lett volna két lábon megállni. Sajátos dombközeli helyzetünkből adódóan nem sikerült igazán élvezhető fényképeket készítenem, de ez legyen a legkisebb baj: aki ott volt, sosem fogja elfelejteni Lee „Scratch” Perry idióta sapkáját.
Tizenegy óra előtt valamivel azonban véget ért a móka és az utóhatásként visszamaradó bólogatások közepette könnyes búcsút vettünk a Világzenétől. Jövőre legalább ilyen jó koncerteket remélünk ugyanitt. Az idei minősíthetetlen keverés és megszólalás után a Nagyszínpadnak pedig max. akkor megyek a közelébe, ha ott a Rush, vagy Peter Gabriel, esetleg Neil Young lép fel.
A megszokott Converse Wan2 domboldalon egy percre elvesztem, majd megkerültem. A közben eltelt rövidke időben azonban két másik barátunkba is szerencsésen belebotlottam, így a közeli kioszkban történő pálinkavételezés – sajnos már csak mézes barack volt a legtöbb helyen kapható – és ásványvizes öblögetés után beszélgettünk egy jót és közben találkoztunk az önmagát Sith Lovaggá átképzett Pókemberrel is. Mindannyian Korai Örömre vártunk, amit aztán csak félidőig élveztünk. Elég jól szóltak, a hangerő utolsó éjjel nekem kicsit több volt a kelleténél, valszeg kezdtünk fáradni. Sátorból ki és újabb frissítők után néztünk. Közben befejeződött a kicsit kései Korai, így a Táncdalsátor irányába indultunk el sétálva. Ittunk egyet (kettőt, hármat???) ott is és mentünk tovább.
Legvégül az Afro-Latin Színpad és Világfalu közelében, Suhaid és Dermot szettjén kötöttünk ki, akik fülünknek kellemes levezető zenéket pakolgattak hosszabb időn át. A „jazzfreak”és a „raggaman” találkozásának köszönhetően igen élvezetes keresztmetszetét kaptuk kettejük zenei ízlésének. Az emberek táncoltak, élvezték a záró estét, amennyire fáradtságukból tellett. Mi is ugráltunk egy ideig, aztán kerítettünk két műanyag széket és ülve bámultuk a közönséget. Hajnaltájt kicsit ki is zökkentem az időből, a muzsika is monotonnak tetszett, így nem haboztunk, hanem fél öt körül elindultunk hazafelé.
Ennyi volt a Sziget 2008-ban, ami hosszában és felépítésében is eltért a korábban megszokottól. Volt ebben jó és rossz is vegyesen. A korábban hangoztatott „rövidebb, de minden napra világsztár jut” állítás valahol igaz volt, bár úgy tapasztaltam, hogy ha tényleg jó koncertet akart látni az ember, akkor azt – egy-két kivételtől eltekintve – nem a Nagyszínpadnál találhatta meg. Aminek sokszor kárhoztatott megszólalását és csekély hangerejét remélem, hogy a szervezők nyakába akasztott pereskedés számlájára lehet írni és nem lesz állandósuló tendencia. Ha jövőre megint rendesen hét napos lesz a Sziget, akkor úgyis a már „szokványos” évenkénti áremelés fogja követni és nem kell az idei őszintétlen és bújtatott módon kezelni a kérdést. Bár szerintem a jegyárakon emelni nem biztos, hogy kifizetődő ötlet – de ez már egy másik történet.