tökéletes éjszaka volt, tökéletes kivitelezésben. az ötödik, de az első, amikor minden a tervek szerint haladt, minden megvolt, kényelmesen, ácsorgás, rohanás nélkül, kis tömeggel.
azt mondják a hírek, hogy a látogatottság idén – megint – rekordott döntött, de nekem úgy tűnt kevesebben vagyunk mint tavaly. kevesebben, de így is rengetegen.
jegyet szokás szerint bkv-n keresztül előre vettük meg, elkerülve ezzel rengeteg sort, meg ácsorgást. nem is értem azokat az embereket, akik a múzeumoknál képesek órákat állni a matricáért. lehet, hogy csak nem tudják, hogy elég egy nagyobb bkv pénztárig elmenniük és már meg is van a jegyük?
de az is lehet, hogy a nemzet egyszerűen még mindig szeret sorbanállni jeggyel és jegy nélkül is. a sok-sok éves szocializáció immár genetikus tulajdonságként örökítődik át a fiatalabbakba. kérdés nélkül állt be mindenki különféle sorokba, mi voltunk Tvel, akik szétoszlatták őket, nem bírva ki tovább a látványt, ezért megosztva az ácsorgókkal a
titkot. nagy titkot, annyira nagyot, hogy megismerését először hitetlenkedő szemekkel, majd tényleg kérdésekkel, végül pedig hálás pillantásokkal fogadták. aztán kiálltak a sorból és indultak utukra boldogan. felszabadítóknak éreztük magunkat.
6 előtt indultunk, már ez is fura volt, az meg, hogy ezt Tvel kettesben tettük maga volt a teljes szokatlanság. a sziklakórháznál kezdtünk, sor már 20 perccel nyitás előtt van rendesen, az elöl álló nénik idegesek is és minden előre óvakodó érdeklődőben potenciális tolakodót látnak, kinek ily módon neki is esnek, majd az esetek 100 százalékában elnézést kérve vonulnak vissza.
6kor nyíltak a kapuk, első csoport be, én csak állok, nézek, számolgatok, hogy vagy még 40 perc, minimum, mire bejutunk. nem vagyunk mi sorbanállós típusok, gyorsan határozunk, ezt nem várjuk meg. ki a sorból, indulás vissza vár oldalában. az oldalban ajtó, rajta emberek ki, nem lehettek még az első csoport, azok most mentek be.
az ajtó nyitva, mögötte hosszú fehér folyosó, nem bírtuk ki, bementünk.
igen, bementünk, beóvakodtunk a kijáraton, mégis tolakodókká lettünk, még akkor is, ha ennél a kijárónál sort nem előztünk, posztán a szokásokkal, a szokott haladási iránnyal szemben mentünk. így kezdtünk a polgári védelem termeiben és jutottunk a levegő cserélő szobába. az első csoport vezetője kissé megdöbbent, mikor meglátott minket mindenki előtt, de szerencsére egy szót sem szólt. visszafelé haladtunkban két csoport vezetésébe is belehallgattunk, az egész nem volt több mint 15 perc és bár érdekes a kórház, de hosszas ácsorgást azért nem ért volna a dolog.
a kijáratnál nagyobb kupac hordágy állt, rajtuk tábla, miszerint hordágy ingyen elvihető. csábító ajánlat, T már le is vadászott nekem egyet a tetejéről, mikor meggondoltam magam. nem vagyok benne biztos, hogy ez jó döntés volt. mihez kezdek majd most itthon, ha hirtelen szükség lenne egy hordágyra?
vár után irány a hősök tere, parkoló sehol, kis utcát választunk. rájönni arra, hogy a felvonulási 56os tér fele minek van lezárva, hogy ott miért nem lehet parkolni, nem sikerül. nagy üres tér, szépen elkerítve. tipikus.
kogart, gulácsy, meg az ő kertje. szeretem a kogartot, szeretem gulácsyt. a zöldjeit, az egyforma férfiait és nőit, az elmosódott színeit, az őrült látomásos képeit. tárlatvezetés itt is volt, de nem kellett csatlakozni a tömeghez, hangszórókon keresztül bárhol hallható volt amit a vezető mondott, aztán tetszőleges sorrendben, kényelmesen megnézhettünk mindent.
kogart után immár szokásos út, a szépművészetibe, mert nagyon érdekeltek a fényképek. könnyedén bejutunk, az óriás sor itt is jegyért áll. játszunk kicsit a földszinten, bebújunk sátorba, játszottunk a fénnyel, majd irány az alsó szint.
fényképek előtt tömeg, mi más?, de pár kép varázsát még ez sem tudta elrontani. az első teremben szerencsésen kezdünk, a háború borzalmai után szelídebb képek jönnek, de a második teremben rosszul választjuk az irányt és búcsúzóul szegénységgel, magánysággal szembesülünk. egy tanács, annak aki még nem látta a tárlatot: a termekben jobbra kell elindulni.
kijőve hotdogot vételezünk, kicsit ücsörgünk vele, majd úgy döntünk, hogy a müpa előtt megpróbálunk idén is hoppanálni, de nem járunk sikerrel. na nem azért, mert előtte még becsábulunk a műcsarnokba – erről a következő bekezdésben -, hanem mert a kelet-ázsiai múzeumnak nincs hátsó bejárata, az első és egyetlen előtt pedig a ott a nemszeretem sor. idén még az udvarban lévő kaput sem nézzük meg, csak távozunk.
akkor műcsarnok. nem tervezett program, tavaly sem volt az, pedig mindig jó szórakozás. what’s up? kérdi a tárlat, de mi nem minden esetben tudjuk eldönteni, hogy mi is van.
a kapcsolgatós teremben mi is eltöltünk kis időt, jó játék, T még nevemet is kirakja, igaz a lámpák csak a beavatottaknak olvashatók.
a következő teremben közlekedési eszközökre, városi terekre való sporteszközök. zseniális mindegyik! ha a kiállítás látogatást a szórakoztatás szempontjából vizsgáljuk, akkor ezen az estén a műcsarnok a nyerő, ez vitán felül áll. következzenek képek a városi surfről és lóról.
hoppanálás helyett kocsi, müpa, a buszozás is kimaradt idén.
tápékra mentünk müpába, alföldi róbert tárlatvezetését kihagyjuk, inkább ücsörgünk kicsit és nézzük a szökőkutakat. tápék hozzák a szokott színvonalat, bár azt, hogy az ember felszólításuk szerint bekapcsolódik improvizációjukba nem annyira szeretik. estére a legjobb ötletük a múzeumi aerobik volt, valamint a padló síkjára helyezett ház. és persze az igazi dávid, akit viszont cenzúráztak, fiatal lányok toporogtak az ajtó előtt és nem értették, miért nem kapnak bebocsáttatást. pedig kiváncsiságuk, ami az ajtón való átlépéshez kellett volt. nos nekik és azoknak, akik nem voltak elég bátrak, kiváncsiak, hogy belépjenek a kis sötét szobába, nos nekik álljon itt az igazi dávid.
fél 1 lett, mire befejezezettnek nyilvánítottuk az éjszakát. idén a nemzeti galéria kimaradt, a lánchídi éjszakai séta hiányzott is, de helyette van az elégedett tudat, ezen az éjszakán minden tervezett tárlatot megnéztünk, sőt még a műcsarnokot is sikerült bevenni.
az eddigi öt éjszakából még egyet sem hagytam ki.
jövőre a hatodik következik.