subscribe @ zp

A korábbi fesztblogos beszámolókat olvasva némi fenntartással

érkeztünk a Zöld Pardonhoz. A várakozásnak megfelelően az első
bejáratnál körülbelül százfős tömeg fogadott minket, ezért egyből
hátracaplattunk, ott kb. 10 másodpercet kellett várni a bejutásra. Ezen
majdnem meglepődtünk, de aztán mégsem, hiszen sokan valószínűleg életük
első koncertjén vettek részt. De erről majd később.

A program maga olyan háromnegyed kilenc körül kezdődött el, a zenekar pedig hozta a szokásos színvonalat. Energikusak voltak, ezt főleg akkor éreztem át, amikor előreverekedtem magam az egyik gitáros elé. Ezért is szeretek a koncertjükre járni, mert ilyenkor minden egyes tag 100%-osan beleéli magát a zenébe, ami pedig köztudottan nem a finomkodásáról híres.

Máténak, az egyik énekesnek egy bárszéken kellett eltöltenie a közel másfél órát, aminek az oka – ahogy azt két szám között megtudhattuk – a cirka egy évvel korábban történt baleset utórezgése volt. Tavaly ugyanis az akkor még működő Almássy téren szántották fel a színpadot, majd mivel az első sorban álltam, premier plánban nézhettem végig, ahogy az utolsó számnál egyszerre beugró vokalista és gitáros közül az előbbi járt rosszabbul, és szilánkosra tört a bokája.

Visszatérve a jelenbe: ahogy fentebb megjegyeztem, a produkció nem volt rövid, sőt, a legtöbb szám lement a zenekar mindkét nagylemezéről, a végére kaptunk még egy reggae jamet is, ahogy azt már korábban megszokhattuk, a Roll&Rock c. eposz közepén. Külön öröm, hogy ismét nem maradt el a személyes kedvencemnek számító, kissé numetálos Highfly sem. Miután lesétáltak, azon gondolkodtam, hogy melyik szám jelentette a csúcspontot, végül arra jutottam, hogy nem volt ilyen. A közönség imádta az összeset, bár főleg az új album aratott. Talán a nyitó The Devil Takes the Hindmost-ot emelném ki, amit a sessionbillentyűssel kiegészült banda szinte lemezminőségben adott le, introval-outroval, mindennel. Azt a zongoraközpontú bevezetőt pedig még a szívem addig altatás alatt lévő hardcore-abbik fele is olyannyira értékelte, hogy a múltban történt sérülések révén született fogadkozásokat feladván vetettem be magam a keménymagba. Nem bántam meg.

De most beszéljünk egy kicsit a közönségről! Köztudott, hogy a Subscribe-fanatikusok jelentős hányada kerül ki 18 éven aluliakból, a ZP pedig az említett korosztály egyik kedvenc helye (na ja, ide be is engedik őket), szóval volt dömping rendesen. Jó, nem mondom, kinézetre én is beleillettem a nagyátlagba, de nem hagyott nyugodni a tudat, hogy cirka másfélszer annyi évet leéltem mint a törzsgárda. Ha úgy nézzük, tök jó, hogy ilyen koncertekre járnak, hiszen a Subi kiemelkedően igényes és némileg progresszív zenét játszik, legalább művelődnek az ifjak, és nem csak az egylemezes sztárok termékeit fogyasztják. Másrészről viszont a tapasztaltabbakat visszariaszthatják az olyan esetek, amilyenekkel most is konfrontálódtam.

Az összetétel stílusban is érdekes volt, a töbszáz megszokott emo-wannabe és egyenlány-egyenfiú mellett a 200 forintos belépő miatt megjentek a punkok és 1-2 hungarista ifjú is, lerítt róluk, hogy csak azért jönnek, hogy zúzzanak egyet, magát a zenét pedig leszarják. Az intronál még az első bejárat mellett álltam, az egyikük már ekkor beesett mellém, hogy aztán az elfogyasztott italmennyiséget odaprezentálja maga elé. Biztos jó buli volt!

Még az első számoknál elém állt négy kb. kétméteres, srác, életkorukat olyan 16 évre saccoltam. Végülis nem gond, persze, nem akarom látni a zenekart, nem azért jöttem! Kis helyezkedés után megoldottam a helyzetet, de ekkor meg belendültek a fiúk, a fel-alá ugrálást kis idő elteltével az oldalirány követte. Közben felrúgtak pár lányt, nem érdekes, ők most szórakoznak. Irónikus volt, hogy amikor szemmel láthatólag nevelési célzattal beszállt pár idősebb fazon is – igen, köztük voltam -, akkor riadt nyúlként hagytak abba mindent, a végén úgy néztek rám, mintha valami őrült lennék, pedig jó ha a mellükig értem.

Aztán jött a korábban említett két szám, és gondoltam, hogy kiveszem a részt a zúzásból, irány előre! Nem tudom, résztvettem már pár hasonlóan erős koncerten, de felénk alap, hogy ha valaki elesik, akkor pause, lenyúlnak érte tízen, és csak akkor folytatódik a móka, hogyha minden rendben találtatott az áldozatnál. Ez itt nem dívik, miután bementem, majdnem elsodort egy nagy darab zuhanó szőke rocker, majd miután földet ért, mindenki leszarta, hogy egy testen lépkednek. Szerencsére akadt még más is ott, akibe szorult egy kis emberség, mert egyedül soha nem húzom fel. A második alkalom még elszomorítóbb volt: egy hölgy került le, ott már nem találtam segítőre, ellenben gyakorlatilag szétvertek mire negyed percnyi szenvedés után sikerült felrángatni a szerencsétlent, akinek addigra akkora szeme lett a félelemtől, hogy egy tapasztalt őz is megirigyelhette volna. Nem akarom játszani a sokat látott megmondóembert, de azért egy kis ész nem ártana ilyenkor.

Mindent összevetve azért kellemes élmény volt, a 6 fiú ismét bebizonyította, hogy érdemes odafigyelni rájuk. Köszönjük!