A Zakopane, Elefántcsontpart, Szentpétervár, Brüsszel-Marokkó tengely.

Nekem
a hatodik napon véget ért, a hetedik napon megpihentem. Tíz nap Kapolcs és
hat nap Sziget után a csend a legszebb zene, amire vágyhatok. De csak estig,
mert este már a szegedi IH-ban hallgatom a fiatal amatőröket.

A
Sziget vegyes érzéseket hagyott bennem, s most nem is mennék bele a divatos
adatok sorolásába, számokba és árakba. Mert arról nyilvánvalóan nem a szervezők
tehetnek, hogy négytagú családomból csak én szakíthattam ki némi költségvetést
még egy fesztiválra. És arról sem tehetnek, hogy éppen a számomra
megfizethetetlen vendéglátó árak azok, melyek miatt a külföldiek ideözönlenek.
Ők nem tudják megtölteni a zsebem kellő mennyiségű Euroval. Sajnos más sem. A
Sziget mára már kőkemény üzleti vállalkozás, egy nagy multi valami, aminek a
kultúrához már csak az értékesítést elősegítő eszközök szintjén van köze. Az is rendesen elkeserített, hogy magyar performance táncos angolul kommentálta
előadását, a színházi sátorban is csak angol nyelvű tájékoztatót hallhattam
fiatal, magyar koreográfusok munkájáról. Nem hiszem, hogy saját hazámban meg
kellene tanulnom még egy idegen nyelvet, öreg vagyok, oroszra és németre
tanított a Kádár-rendszer.

A
hétfő szuper volt. Juli lányomnak kipréseltem magamból egy napijegyet, a
Placebot nagyon akarta. Engem igazán nem izgat. Korán kezdünk, ismerkedjen a
gyerek a hangulattal, mert hamar elválunk majd. Irány a JATE Klub kocsmája,
szegediek vagyunk, s ott randizunk más szegediekkel. Miután sikeresen
elpasszoltam a lányt, gyors merülés a Monchichi Potenciál zenéjébe, rohanás
tovább, mert ez az utolsó napom. Búcsúzkodom. Az Octopus homokozójában öt perc
homokvárépítés Bárdos Deák Ágival, tovább – tovább, Szellemvasút. Ágens
programja csúszik, mert még tart egy roppant száraz előadás a
heteroszexualitásról, nagyobb baj, hogy Ágens betartja az időt, így az ő műsora
lett rövidebb. Lehetünk húszan, akik közül három renitenst kizavar az előadó,
mert az első sorban beszélgetnek. Végre valaki. Végre odamondta nekik, hékás, a
lazaság és a bunkóság nem ugyanaz. Szeretem Ágenst. Futás, Nagyszínpad,
Beatsteaks, de nem köt le, csak addig, amíg megeszem a kezembe nyomott
promókolbászokat. A testem megmentették, a lelkemet a Világzenei színpadon
fogják megmenteni. Erre a napra vártam. A lengyel Zakopower jó felvezetés,
megpróbálják elénekelni magyarul a gyöngyhajú lányt, amit persze bőszen énekelünk
mi is. Tiken Jah Fakoly. Elefántcsontpart. Afrika szerelmeseivel telik meg a
mező, olyanokkal, akik ezzel a fekete, raszta istennel együtt éneklik a dalokat
Afrika szabadságáért. Néha libabőrös a hátam. De a meglepetés csak ezután jön.
Jönnek az eddig bujkáló orosz hadak, karjukon talán tíz százalékban van
érvényes karszalag. A Leningrad igazi underground, régóta tudom,
Szentpéterváron a helyem. Ezek tizennégyen óriási fazonok, de amellett profi
zenészek is. Középre leültetnek egy kétszáz kilós, kopasz, sebhelyes arcú
„maffia főnököt”, aki csak néha áll fel, érthetetlen artikulációval a
mikrofonba ordít, emellett elszív öt-hat doboz mezítlábas cigit, megiszik egy
karton Pilsner Urquelt, és utána küld egy üveg vodkát. Tevékenységének látható
eredménye van, a koncert végére csontrészeg. Az egész hét legvadabb, mégis
legemberibb buliján veszek részt, miközben mindenki a Placebon nyomorog. Aztán
Natasha Atlas még félálomba ringat csodálatos keleti zenéjével, hagyok mindent,
nem megyek tovább. Ez így tökéletes befejezés, kihúzom a hajnalra tervezett
koncerteket, megkeresem Julit, vége. Vége. Csak így magyarul:

VÉGE!