Télzárás és sikítozás a Dürerben – Seafret-beszámoló

Közel egy éven belül harmadszorra látogatta meg kis országunkat a brit indie-pop egyik jeles képviselője, a Seafret. A srácok eddigi jelenéseiről eddig rendre lemaradtunk, ám a legutóbbi, február végi koncerten már mi is ott voltunk.

Viszonylag sok visszatérő külföldi előadó van, akik gyakorlatilag évente vagy még annál is gyakrabban is fellépnek Magyarországon. Műfajtól elrugaszkodva elég csak Timmy Trumpet-ra, a Parov Stelar-ra, John Newman-re vagy akár csak a Scooter-re gondolni. Ám az előbb felsoroltak mindegyike ismertebb, mint a szóban forgó Seafret, ezért is volt számomra óriási meglepetés, hogy a tavaly februári düreres és a nyári Campus fesztiválos fellépés után harmadjára is színpadra lépnek nálunk. 

Viszont minden értelmet nyert, amikor 9 óra után pár perccel a nagyterembe érkezve tapsvihar és sikítozás fogadott bennünket. Természetesen nem a mi érkezésünk váltotta ki az ovációt, sokkal inkább a zenekart próbálták ilymódon „kicsalogatni”, amely próbálkozásukat negyed 10 után nem sokkal siker koronázta.

A duó egy dobossal kiegészülve vágott bele az egy és másfél óra közti játékidőbe, melynek felütése az új album címadója, a Most of Us Are Strangers volt, amit rögtön az album másik vezetődala, a Love Won’t Let Me Leave követett. Ezután két klasszikus jött, előbb a Wildfires-zel, majd az Atlantis-szal csaptak a húrok közé. Ekkor még úgy tűnt, hogy egy teljesen okés élménnyel fogunk távozni; az énekes hangja stúdióminőségben szólalt meg és a hangtechnika is jól tette a dolgát. Viszont valahol (talán) a Magnetic környékén valami megváltozott.

Innentől egy kicsit elvesztettem mind a fonalat, mind az érdeklődésem, ugyanis bár hallgattam a dalokat, de a közönség döntő többségével ellentétben nekem már eléggé egybefolytak: ugyanolyannak hatott a dalok felépítése, a dallamok, az ének (, ami amúgy a koncert végéig tűpontos volt), az előadás és végsősoron a dalok mondanivalója. 

Felüdülés volt az akusztikus session, illetve amikor behoztak egy elektromos gitárt és kicsit „rockosabbra” vették figurát az új album egyik dalának, a Fall erejéig, ám összeségében -sajnos- már a végét vártuk és azt, hogy miként fog elhangzani az általunk is legtöbbet hallott Oceans.

Várható volt, a ráadásban hangzott el a dal és sajnos elég erőtlenül, pedig vártuk a katarzist, ami talán még megmenthette volna a koncertélményt. Lement a dal, taps, mi pedig a kijárat felé vettük az irányt és már csak az udvarból hallottuk, hogy maradt még egy dal a ráadásból, amit mindenféle megbánás nélkül vettünk tudomásul.

@fesztblog on Instagram: “Szívtiprók a @durer_kert nagytermében #budapest #concert #dürer #seafret #indiepop”

10 Likes, 0 Comments – @fesztblog on Instagram: “Szívtiprók a @durer_kert nagytermében #budapest #concert #dürer #seafret #indiepop”

Szomorú ezt kijelenteni, főleg azok után, hogy nem egy légből kapott ötlettől vezérelve mentünk el a koncertre, de összeségében csalódást okozott a koncert. Egyrészt a korábban említett egysíkúság miatt, másrészt pedig az ugyancsak említett nem mindennapi Dürer-hangulatért, ezesetben negatív értelemben. Sokkal inkább volt az az érzésünk, hogy a Sziget A38 sátrában vagyunk egy közepesen ismert random zenekar koncertjén, mintsem egy meghitt klubkoncerten. A rajongói hűség viszont nemcsak a sikítozásban és a fangirilingben köszönt vissza, ugyanis először láttunk embert koncert után cd-n vagy vinyl-n kívüli más merch-csel távozni: hazafelé menet a buszon egy lány a vállán szúrtuk ki a banda legújabb (még meg nem jelent) albumát hirdető totebagot.

📷 fotók: Andrási Ingrid