Hétfő reggel: a fülemben érzett tompa búgás és a lábszáram néhány fájó pontja még mindig nem engedi feledtetni, milyen koncerten jártam a hétvégén. A Dark Tranquillity hosszan sorolható érdemeiről legyen elég annyi, hogy ma nem létezne metalcore színtér, ha ők a kilencvenes években ki nem találják, hogy lehangolva kéne játszani az Iron Maiden-témákat, aztán ráhörögni gonoszul. Hat évvel ezelőtt találkoztam a We Are The Void című alkotással, amely első hallásra felborította az addig max. Scorpions-súlyú hard rockhoz szokott ízlésvilágomat, és elhitette velem, hogy a legszebb dallamokat csak hörögve, széttorzított zakatoló gitáron lehet előadni. A zenekarral való találkozás azóta váratott magára, ennek megfelelően az elvárásaim az egekben voltak, mikor beléptem a Barba Negra épületébe.
A hazai nyitózenekar szerepét a Watch My Dying kapta, akiket korábban, a Tankcsapda-feldolgozásuk alapján tehetséges underground csapatnak könyveltem el, feljegyezve, hogy egyszer mindenképp érdemes lenne élőben is megcsodálni a műsorukat. A Fényérzékeny és a Harmatátkozó kivételével nem igazán hallottam ismerős hangokat, hiába, nem készültem fel belőlük elég alaposan; azt sem értettem, miért emlegetik állandóan az olvasójegyeket, ez valami belső poén lehet az elkötelezettebb rajongóknak. Fellépésük rövidke, de energikus; a kb. 200 fős közönség még nem perdül táncra, de elismerően bólogat. A nyolchúrosok a hallójárataim eddig ismeretlen alagútjait is feltérképezik, szívesen elhallgattam volna még őket. Összegezve: a WMD keményen dolgozott azért, hogy jól induljon az este; szó szerint is, hiszen a félórás program végezetével maguk pakolták le a cuccaikat a színpadról – na, ilyen egy valóban true underground zenekar.
Húsz perces rendezkedés után jött a taktikai elsötétítés, majd füst és disszonáns zajok kíséretében a gyér fényből kibontakozik a Nailed To Obscurity egyenloknis legénysége. Nekik megadtam azt a különleges lehetőséget, hogy előzetesen egy dalukba sem hallgattam bele, így kizárólag az aznap esti teljesítményük alapján értékelhetem őket. Komor arckifejezésük nem éppen könnyed szórakozás ígéretét hordozza; a súlyos, vontatott death metal muzsika – mely néhol a Paradise Lost korai munkáit is idézi – azonnal igazolja is ezt a feltevést. A hangerő fájdalmasan nagy és sajnos kissé aránytalan is: a lábdob és a basszus elnyom mindent, majd az idő haladtával kissé javul helyzet, ám még mindig messze a tökéletestől. A csapat dalai ennek ellenére termékeny talajra hullanak: egy-két metaltestvér hajsugarának szellője már meg-megcsapja a tarkómat, pár kritikusabb hang még a Márhívót követeli, de lassan ők is elhallgatnak. A nézőtérről érkező elismerést észlelve a zenészek is kezdenek lejjebb adni a komolyságból, játék közben is el mernek ereszteni pár elégedett vigyort. A zenén sajnos elég nehéz fogást találni: számomra túlságosan elborult, hogy igazán élvezzem, a nyomasztó hangulat fátyla alatt pedig minden dallam egybefolyik. A banda egyébiránt jól vizsgázott, egy késő őszi délutánon előkeresem majd valamelyik albumukat, de a koncertjeiktől, óvva magam a halláskárosodástól, egyelőre távol maradnék.
A Dark Tranquillity fekete függöny mögött készülődik a főattrakcióra. Három éve az In Flames is így bujkált: úgy látszik, szégyenlősek ezek a göteborgiak. Fél óra múlva már az övék a színpad: a Force Of Hand, a tavalyi lemez egyik kitüntetett szerzeménye indítja a bulit. Az arcokból nem látni semmit: úgy tűnik, minél profibb egy zenekar, annál kevesebb fényben játszik. A hangosítás problémáiból sajnos nekik is kijutott; ezt leginkább a The Lesser Faith, egyik személyes kedvencem sínylette meg, de a stáb rövid technikai szünet alatt helyreállítja az arányokat. Közben szemügyre veszem a színpadon tartózkodókat, akik között két új arc is van: az egyik az Arch Enemy-ből jól ismert Chris Amott, a másik a progos Andromeda zenekar gitárosa, Johan Reinholdz. Ők a tavaly a melodeath-nek hátat fordító Martin Henriksson, ill. a másik alapító gitáros, az apaszabadságon lévő Niklas Sundin hiányát igyekeztek pótolni; mely feladatnak maradéktalanul eleget is tesznek, lévén szó önmagukban is magasan képzett, veterán zenészekről.
A setlist mintegy felét az előző két album – a 2013-as Construct, és a tavalyi Atoma – szerzeményei tették ki, jelezve, hogy a svédek jelenlegi, kísérletezősebb irányukat tekintve sincsenek híján az önbizalomnak, még ha ezért pár klasszikust ki is kell vágniuk a programból. A ’95-ös The Gallery teljes hanyagolása szinte szentségtörésnek számított, ám a közönségkedvenc Damage Done-t négy dal is képviselte, köztük az arénahangulatú ovációval kísért The Treason Wall, mely nálam egyértelműen a koncert legjobb négy percét jelentette. Az általam istenített We Are The Void háttérbe szorításáért úgy döntöttem, nem sértődök meg, inkább örültem az olyan váratlan lírai meglepetéseknek, mint a What Only You Know, vagy a megőrülős The Wonders At Your Feet.
A koncert minden momentuma borzasztóan egyben volt: tömör dalok, kevés fölösleges szövegelés. Külön kiemelném a remek fénytechnikát és a LED-vetítést, amely jócskán ráerősített a fellépés szürreális élére. Érezni lehetett, hogy a műsor nem valamiféle tudatot turné előtti szerkesztés-betanítás eredménye, hanem a zenészek évtizedes tapasztalata és szerves összeszokása. Egyszóval: jó minőségű svéd iparosmunka. A koncert egyetlen rendhagyó pillanata egy színpadi eljegyzés volt: az Emese nevű szerencsés leányzót két dal közti szünetben kérte föl a zenekar a színpadra, hogy többszáz metalrajongó lelkes üvöltése közepette mondhasson igent kedvesének. A Fesztblog ezúton is sok boldogságot kíván; egyébként a háttérben kajánul vigyorgó Mikael Stanne arca mindent elmond a jelenetről, tessék:
A profizmusnak egyetlen hátránya van: ha sokszor kapjuk ugyanazt a minőséget, előbb-utóbb belekényelmesedünk. A Dark Tranquillity egy koncerten belül képes volt megmászni a csúcsot, majd ott elunva magát, kissé belecsúszni a gödörbe. Mintha túl hamar lőtték volna el az összes katarzis-puskaporukat, így tömény 17 dal után a ráadás már csak komótos tiszteletkörnek tűnt. Hiába hatalmas DT-sláger a Misery’s Crown, itt eléggé érződött, hogy nem koncertzáró darabnak való, legalábbis nem ebben a formában. Ha legközelebb lennének bátrak megpróbálni egy My Negation-t…
A Dark Tranquillity szépen, méltósággal öregszik, és ezt nem csak a basszer Anders Iwers tekintélyes Mikulás-szakállára utalva mondom. Jó látni, hogy ennyi év után még mindig képesek fejlődni és új utakat felfedezni, habár közel sem azzal az ámokfutó magatartással, mint ahogy azt sajnos/szerencsére az In Flames teszi. A tisztességes iparosmunkára nyolc pontnál több nem jár; túl magasak voltak az elvárásaim. Ám, ha bármikor legközelebb hazánkba látogatnának, holtbiztos, hogy ott fogok üvölteni Stanne arcába az első sorokban.
