Egy ideig nem jelentkeztem dal- vagy albumajánló rovatunkkal. Az ok prózai: annyi hulladék számot kellett végighallgatni januárban, hogy csak fikázni oldalakon át nem akartam. Gyakorlatilag a nigga-nigga heregolyó számláló, tökmarkolászós típusú rap és az önjelölt Adele-ok közepette kerestem a gitárt, dobot de mindhiába. Ez nem azt jelenti, hogy mindig csak dicsérni jövök; nagy a kiadók állatkertje, így mindig lesz valakit alulmúlni.
Szörföztem a tube-on a minap és olyan magyar csapatocskára akadtam, akiknek a nevére is hangosan felröhögtem: Gütyül Gang. A Straight Outta Gütyül az a fajta gimi-gengszter nyelvjárásrap és képi világ, amit a MegaFaktor válogatóba is csak azért tesznek be, hogy a bikicsunáj lájfsztájlt valaki továbbvigye. Az ilyen dalok első verzéjének közepén szokta valamelyik honi celeb megnyomni a köszönjük, nem kérjük gombot. A szövegük alapján a tinik meg is ijeszthetnének, de igazából aranyosak, na!
Mire a Mumford & Sons legutóbbi albumán eldobta a bendzsót, erre máshol kinyílik egy ablak. Egy BUNT. névre hallgató viszonylag friss német folkpop duó úgy gondolta, hogy majd ő felveszi ezt a közhelyes dallamokra kiválóan alkalmas hangszert és Old Guitar című zenéjüket viszik az ígéret földjére. Milky Chance minőséget nem sikerült megütni. Így gratulálok nekik ezúton, és kívánom, hogy minél több időt töltsetek az Államokban, minél messzebb tőlünk.
Népieskedjünk tovább! Nemsokára a Szigetre is ellátogató colorado-i Grammy-jelölt The Lumineers, szintén folkban utazik, Hey Ho című számukat unalomig játszották a rádiók. Szintén nagy szeretettel bendzsóznak, első albumuk melankolikus és/vagy lelkes szövegvilágában sosem hunyt ki a tábortűz és a korai Mumford szelleme. Ophelia–ban már inkább zongoráznak, de a kezdő angol nyelvleckék minden szépségét és egyszerűségét megint belesűrítették mondanivalójukba. Meglátjuk élőben augusztusban mit hoznak ki a számból – félek, hogy gyerekprogramot.
Amikor meghallottam The Frights Kids című számát elsőre azt gondoltam, hogy ez a tavaly a fesztblogon is hájpolt FIDLAR egy száma. Aztán utánanéztem a bandának. Kaliforniai surf-punk együttes, akinek második albumát a rehabon gyakorta megforduló FIDLAR frontembere Zac Carper egyengette. Kőék punk utálom a szüleim, de aztán mégis hiányzik apa és anya típusú életérzés. Vicces, de lehet rá kalóriát égetni. Egyszer errefele is eljöhetnének, néznénk is közben az alacsonyan szálló söröspoharakat.
Ha már folk. Van ez a country zene Kenny Rogers-szel, Willie Nelsonnal és a tenyérbemászó képű Garth Brooks-szal. Kimaradt az életemből, és ha rajtam múlik – ki máson? – remélem elkerüljük egymást. Van azonban egy nem túl sikeres country énekes-dalszerző Sturgill Simpson, aki a Mick Jagger és Martin Scorsese közös Vinyl (Bakelit) című több részes filmjének főcímdalát jegyezte. Nemrégiben, az HBO-n elindult sorozat a 60-as, 70-es évek rock korszakának felemelkedését és bukását lesz hívatott bemutatni, annak minden mocskos járulékos korhű kellékével. A Sugar Daddy című szám, viszont egy igazi déli rock blues (ohne country) dal, kopácsoló zongora ütemmel, bitang kis torzítós elektromos gitárral, ami csak úgy ragad és nyúlik szét a fülben és kerget őrületbe. Ha ennek a számnak lennének testvérei szívesen hallgatnám all night long.
És akkor jöjjön a havi szerelem! Pár hete jött ki Run River North san fernando-i (még egy folk inspiratív) alter indie banda Run or Hide című akusztikus száma, ami nagyon berántott. Gőzöm nem volt, hogy kik ők, így rákerestem, az eredetire, majd az egész albumra, és mivel egyre inkább magával vitt jó pár számuk, arra is, hogy hol lépnek fel legközelebb. Koreai bevándorló szülők gyerekiből álló a csapat, idén nyáron Kansasban a nemrégiben nálunk járt Eagles of Death Metal, Alabama Shakes társaságában is adnak koncertet.
Az énekesnek minden regiszterben nagyon tiszta és teret betöltő hangja van, ha kell andalít ha kell kiugraszt a székből. A tavalyi Foals album óta kerestem egy olyan indie hangzást, ami felráz, megvadít, van benne düh és napokig nem tudom elengedni. A dal gyönyörű vokállal, fémes, felrobbanni akaró dobbal, szimpla szintizongorával és egy energikus hangú pasassal váltogatja verzék dinamikáját, kicsit mindig magasabbra téve a hangerőt. Ha bejött a nóta, akkor a Pretender című számuk is erősen ajánlott tőlük. Ahogy beteszik a lábukat Európába, megy a lécci-lécci levél Gerendai Karcsinak vagy az A38-nak.