Sok zenekarral kapcsolatban szokás a legendás, vagy kultikus jelzőt használni, azonban ez a legtöbb esetben indokolatlan szócséplés. Nem úgy a Piros Ló Zenekar (aka Piros Ló Band, aka PLB, aka RHFuckerz) esetében, akik a 2000-es évek közepén valóban a budapesti éjszakai megkerülhetetlen tényezői voltak úgy, hogy egy Vas megyei kis faluból, Horvátzsidányból indultak. 2012 óta azonban ilyen-olyan okokból felhagytak a közös zenéléssel. Terjedelem hiányában most nem tudunk jobban elmerülni a zenekar nem mindennapi történetében, annyit azonban le kell szögeznünk elöljáróban: a zenekar tagjai jó kapcsolatot ápolnak a fesztblog szerkesztőivel és szerzőivel, így különösen felkeltette az érdeklődésünket az az SMS, melyet január elsején este 8 tájában kapott egyikünk a PLB dobosától. Az üzenetben ennyi állt: „Újra lesz koncert, geci.”
Először természetesen azt hittük, hogy év elei viccelődésről van szó, esetleg még az alkohol dolgozik a nevezett úriemberben, A Tokajiban (így szólítja mindenki, még a tulajdon édesanyja is, így mi sem tehetünk máshogy). Azóta azonban kiderült, hogy valóban készülőben a visszatérés, nagy erőkkel próbálnak a srácok (na jó, igazából sokat isznak és keveset pengetnek együtt) és már meg is van a visszatérő koncert időpontja. Ennek örömére fel is kerestük a próbatermükben (egy fűtetlen VIII. kerületi szuterén) a srácokat és beszélgettünk velük. Inkább riport, mintsem klasszik interjú következik, ugyanis –ahogy ez hamarosan a Kedves Olvasó számára is kiderül- ezekkel a srácokkal lehetetlen értelmesen beszélni. Azért kiderül egy s más a szünet okairól, felidézünk pár szemelvényt a PLB dicsőséges korszakáról, és foglalkozunk a visszatérő bulival is.
Elsőként érkezem, persze még egyik semmirekellő sem futott be, kivéve PabLó, a szólógitáros, de ő is csak azért nem késett el, mert itt lakik. A srác nagyjából 50 szót ejtett ki a száján élete eddigi 27 éve alatt, így most is csak egy morgással köszönt, némán vodkával, valamint kávéval (külön persze) kínál, majd lehuppan egy foltos kanapéra és azonnal elalszik. Én addig körbenézek a lepukkant próbatermen, megnézem a falra kiszögelt Piros Ló koncertplakátokat. Az egyik táncoló majmokat, a másik vásárlói elégedetlenség esetére pénzvisszafizetést ígér. A harmadik sarkán minden valószínűséggel emberi hányás van megszáradva, de hát mi a rock and roll manifesztáció, ha nem ez?
Lassan befut a zenekar többi tagja is. A már emlegetett dobos, A Tokaji (nagyon részeg), Gix papa, a 43 éves karosszérialakatos-basszusgitáros, aki kinéz vagy hatvannak (kicsit kapatos) és a frontember, a női szívek megdobogtatója, akinek a haja mindig tökéletesen áll – csak éppen a sliccén kilóg az inge sarka-, MondjadMiki (a lábán alig áll). Legnagyobb sajnálatomra mindegyik puszival köszönt. Mikor semmitmondó témákat feldolgozó csevegésünk végén kezdeném a készülő cikkre terelni a témát, A Tokaji hamar belém fojtja a szót: „Pofádat most befogod, próbálunk, utána dumálunk a Kaksiban”. A Kaksi (amúgy Arany Kakas Borozó) a zenekar törzshelye, mindennek az alfája és omegája. „Ez itt Pesten a mi Presszónk”- mondja már a próba után Miki, és hanyagul beleönt egy Lánchíd konyakot a kávéjában. A Presszó Horvátzsidány központja, a helyi kocsma, itt alakult meg a PLB is.
A srácok baromi sok anekdotát mondanak a helyi viszonyokról és arcokról, Bubis Pista Báról, a „magától kigyulladó” félkarú rablóról és még számtalan olyan dologról, amit nemhogy a nyomdafesték, de még az élőszó is alig bír el. Mikor megkérdem tőlük, hogy mit is jelentett nekik tinédzserként a „Presszó” Gix csak ennyit mond: „Mind a négyen abban a mosdóban veszítettük el a szüzességünket. Szerinted? Még a PabLó is, pedig az egy pillanat alatt képes elijeszteni a csajokat, akik a hülye fejébe bele vannak habarodva.” A vitathatatlanul jóképű, csillagszemű PabLó csak morog valamit a sarokba és rágyújt egy cigire. (Pár pillanat múlva természetesen ráüvölt a kocsmáros néni, hogy takarodjon ki a bűzrúdjával, különben a Vida Ildikó a gatyáját is lebírságolja, így kénytelen eltenni a belső zsebébe a cuccot.)
A PLB első koncertjét szintén a Presszóban tartotta, ami igazi népünnepély volt. A falu öregasszonyai túrós pogácsával és házi dödölével készültek a nagy alkalomra, Bubis Pista Bá pedig egy nagy üveg Jégert is csapra vert, amit úgy osztogatott egész este, mintha a ház ajándéka lenne, majd a végén benyújtotta a srácoknak a számlát. Azonban hamar rájöttek, hogy a világhírez, vagy legalább kevésbé szőrös nők megdöntéséhez (ahogy A Tokaji mondja) Pestre kell jönniük, így 2005-ben így is tettek.
És hogy milyen volt Horvátzsidány után Pesten üldözni a zenészek szerencséjét és a nőket? Erre MondjadMiki adja a legteljesebb választ: „Képzelj el egy szép nagy korsót. És képzelj el egy disznót. Na mármost ez a disznó tételezzük fel, hogy belepisál abba a bizonyos korsóba és te ezt megiszod. Ezt követően pedig eléd kerül egy másik korsó, benne meg nem disznópisa, hanem frissen csapolt, gyöngyöző Heineken sör. És ezt is megiszod. Melyik ízlik jobban?” Hülye kérdés, persze, hogy a Heineken -válaszolom. „Na, ez volt a különbség.” Mondja Miki.
(A Piros Ló Zenekar visszatérését előkészítő cikksorozatunk következő része hamarosan érkezik, addig is legyetek jók, keep calm és listen to PLB.)