Szól valami zene? K-hídon innen délután négykor még semmi jele, csak a
sor, egy végtelennek tűnő, melynek minden vége be szeretne jutni a Magyar Dal Napjaként
apakönyvezett monstre fesztiválestre – beleértve gyereket és öreget,
mert a 2.500 forintos belépő nem is sok, már a nyolcezreshez képest,
relatíve.
Azt behatoltunk. Az elásott cuccost (mint az Index-csapat) a bokrok tövéből kikapartuk, a másfél hét alatt bomlásnak indult hipermarketes zacskót az üvegekről leszaggattuk, sátrat vertünk, elsétáltunk a nagyszínpadhoz, és kikértük első kör söreinket a nagy korsóban, mert igaz a hír, 6 decit mérnek – rosszmájúak szerint tetején egy deci szóda.
Azt néztünk. Mint Rozi a moziban. Az egyetlen árnyékos helyről, a hátsó kivetítő mögül (minden dal szövege karaoke üzemmódban volt feliratozva), hogy a magyar nép- és könnyűzenészek váltják egymást és csapnak bele a slágeres rock’n’roll-ba, hogyan konferálja fel őket Novák Péter a „bohóc1” feliratú pólójában.
A Micimackó súlyos volt. Bródy és Cipő hangja mellett egyként énekelt a közönség köreiből spontán alakult lánykórus, így olyan csengő-bongó kis tábortűz hangulat lett, hogy kedvem lett volna nyársra húzni egy ízletes-fűszeres pipihúst, végül sör lett belőle – az sem rossz.
Mint ahogy a Lovasi András féle Tankcsapda nóta sem volt az a Csík roma zenészeivel elhúzatva: Fiúk ölében a lányok, sej, haj. Érdekes koncepció.
És a Quimby alatt (vagy az Eddánál a kör közepén később?) lement a nap. Márpedig ha sötétedik, a gyomorban megülésre sötétebb piák is helyet kapnak, főleg a tömények, főleg hogy több üvegnyi kacsingatott ki táskámból, az egyik jó minőségű viszki címkéje szerint, de csak maradék, 4 deci, alsó polcról otthonról, régről megbontva… vettünk hozzá kólát, kértünk jeget, mixeltünk… brrrr… tévedés: ez házipálinka!
Nagyot fordult innentől a világ. A buli határozottan jobb lett, a nők szebbek, én egyre viccesebb, vagyis lassan elindult egy laza lerészegedési folyamat, hogy ennek következményeként elhagyjam azt, akivel kimentem – na, ez a művészet. Minusz első nap. Placcs.
Civilizált világ. Maroktelefonom lemerült. Nélküle elvesztem. És bár sátram zászlóval lett megjelölve, hogy fix tájékozódási pontként a bizonytalanban vezessen. Ehhez képest? A kutya sem tévedt arra. Nemhogy akinek kellett volna ilyen esetben egymást keresve, de lehet, ez csak nekem logikus, elsőre. És másodikra. Édeskevés?
Egyedül merültem el az éjszakába. Bejártam minden helyszínt, hol hajnalban még zene szólt: Lovarda, Mokka Cuka, VOLT színpad, Zen, Népszabadság sátor, de négy óra tájt már egyik sem vonzott tömegeket. Talán mindenki aluszik? Reggeltől dolgozik? Mint én.
Így alakult.