Jobb és bal csipám két határozott mozdulattal kentem szét gyűrött arcszerkezetemen, mikor is a már régről ismerős fesztivál-helyzetkép hangos köszönéssel fogadott reggel. Egyik oldalt a zuhanyozni és fogmosni induló kicsi bimbók rántották fel a sátor cipzárakat és tekintgettek ki a sajátos sziget élővilágra bamba fejjel, másik oldalt a masszív bulihiénák tomboltak még és űzték a vidám afterpartijuk kezükben sörrel, vagy épp gyanútlan hopp, ájultak el spontán a nagy hejehuja közben, a hűsben.
Ekkor tűnt fel nekem először az „Insomnia Guinness Pódium„, melyen mint ahogy most utána néztem, összesen 100-nál is több fiatal zenekar koncertezik megállás nélkül már a 0. naptól elkezdődően, vagyis úgy döntöttem, hogy céltalanul bolyongó arra jártamban egy kísérletet ez mindig megér, hisz az is lehet, hogy az eljövendő évek új csillagai már ott toporognak, és totál be vannak szarva éppen.
Esetleg a látszat 16 év átlagéletkorral bajlódó húzott szemű sárga kislánnyal felálló Félóra (ex-Sajt zenekar)?
A késő délelőttöt és kora délutánt Sziget-mentesen, egyúttal esőtől szárazon kihúztam. Ám visszatértemkor a tócsákat már alig tudtam, viszont lényegesen több levegőhöz jutottam, hogy nem volt már mindenütt por, csak az a szaros rock’n’roll, mely a programfüzet szerint iszonyú erős estét feltételezett – ha csak menet közben el nem térítenek.
Jelzem, erős voltam, nem hagytam magam, csak pár perces találkozások lettek minden olyan összefutásból, ahol nem én jöttem ki tervgyőztesen, mert estémet gondolatban már nagyon felépítettem azokból a zenei terméskövekből, amelyeket évek óta gyűjtögettem.
Sajnos Hollywoodoo-ról és a Strong Deformity javáról még ezzel a szent elhatározással is lekéstem. Pedig tuti kár volt érte, mert amire még odaértem, az annyira de ütős, zúzós, vérprofi numetál volt, hogy azt hittem a hajam is eldobom. Félelmetes, mit tudnak a hangszereikből kicsikarni ezek a fiúk!
A Wan2 színpad előtti Lovarda kocsmában aztán ismét régi ismerősökbe botlottam, akik úgy döntöttek, hogy a The Chemical Brothers előtti háromnegyed órát pont sörözgetéssel töltik el, egye fene, vallásomba miként ez nem ütközött, csatlakoztam. Csakhogy! Miután a nagy hirtelenségben legurult egy, javasoltam, ugorjunk már át a Pesti Esthez A Kutya vacsorájára, mert ugye az a Quimby-s Varga Líviusznak a zenekara, melyben markáns hangjával végig ő dalol, és ha szerencsénk van, akkor az a nagyszínpadi gigasztárok előtt így még egy hasznos fél óra, amit egyikünk sem bán meg.
Vagy mégis? Pedig olyan okosan kiszámoltam. Mihez képest minimum 1 órát töketlenkedtek ezek a nyomorult anyaszomorítók a beállással, mert nem hallatszott az orgona, rakoncátlankodott a technika, vagy ha gonosz akarnék lenni, akkor lehet csak az volt a baj, hogy egy 1 albumos zenekar nem tudott volna a 23 órás csendrendeletig elég dalt játszani. Noha minden daluk gyöngyszem. Pörgős és energikus. Ráadásul amilyen ittasak voltak, olyannyira jófejek is, például élő egyenes adásban küldte el tökét illusztrisan megmarkolva Líviusz egy „mi a vér van itt, testvér?” kiszólással a Radiocafé 98.6 riporterét, aki ezt frappánsan lereagálta, hogy: „mindenkinek van egy pláza, az enyém te lehetnél„.
Mire 21:50-kor nekikezdtek, hátunk mögött már 15 perce szólt a két kémikus testvér, akik egy akkora látvánnyal jöttek ennek az estének neki, mint nekem a Balaton. Sőt! A cuccuk még jól is szólt! Avagy hibátlan, csúcsszuper, ördögi diszkó tombolt ott a nagyszínpad előtti nedves homokban, épp csak valamiért minket nem doppingolt.
… és ezúttal még többen, mint akik jöttünk, visszasétáltunk a Kutyaütőkhöz, látva tőlük még vagy 3 sose tapasztalt számot, melyből a zárót basszus, hanyatt fekve prezentálták!
Innen átügettünk Anima Sound Systemre, ahol akaratlan is észre kellett vennem, hogy a színpadon ugráló londoni illetőségű mikrofonfejű koponyás pólós fekete srác, az már a Strong Deformityn is vendégművészként nyomta, hej, ennek a figurának kis hazánkba jó sok babér termett!
Következő merész ötletemmel aztán már magamra maradtam. Halk nevetgéléstől övezve, pusztán erkölcsi támogatással a Táncdalfesztivál sátorhoz átsurrantam, és a manapság 3 tagúra fogyatkozott Dolly Roll playback hakniját végig tomboltam! „Micsoda dalárda!„, ahogy Sziszi (aki tépi a gitárt) találóan megfogalmazta!
És mennyi itt a szép és vidám lányka, tettem magamban hozzá, főként hogy mielőtt az első lépést megint megtettem volna, ketten kiszúrtak maguknak, és táncra invitáltak.
A műsor végével aztán megint rohantam vissza az Arany Ászok sátorba egy kis csángó technora, mert a Balkan Fanatik már javában nyomta, bár legnagyobb bánatomra új lemezük az első színvonalát már nem hozza, vagy csak Annát hiányolom belőle? Ki tudja? Lehet. Ő olyan kis perverz hajasbaba bestia, ő a prím, a prém, melyet minden férfi kiaggatna szobája falára, akkora vad, akkora dög, akkora állat.
S miként a színpadon most is csak percekre volt jelen, megint átcipeltem sörszívó belem a Wan2-ba.
Ahol már Lovasiék nyomták a popot a Kiscsillaggal. Balladát halmoztak balladákra, melynek közvetlen hatásaként (nem csak a ritmikára) dülöngélni kezdtem, másodpercekre el-el szundítottam, de mikor egy dőlésszöget túllépve felébredtem, már megújult erővel, mélyről jött energiákkal folytattam is a táncot, a nem túl vidámat, a búcsúnóta „Ha én lennék a szerelmed” szövegére egy hangyányit még el is érzékenyültem, hogy pont ott talál meg a bánat, hogy kié is, meg mikor és hol van Ő, vagy csak nem vettem észre és engedtem messzi szélnek; milyen mondat ez itt már, hú de nyálas?!
Alvás előtt egy kis Varga Zsuzsa még pont ideális levezetésnek tűnt. Mondom levezetésnek, mert a partisátrakat, bár amúgy rendszerű Sziget program, már nem látogattam meg, mert jó pár kilométer súlyát akartam levenni a cipőmmel, melyet lelkemről azzal már sikerült, hogy az első kocsmában isten tudja kikkel ad hoc szerűen nem ragadtam le, avagy ha én valamit akarok, ha valami érdekel, akkor azt tűzön-vízen, akár egyedül is véghez viszem.
Lehet, hogy már a második napon teljesítettem a heti koncertszám tervet?