Egy éven belül másodjára látta vendégül Budapest John Maus-t, a megosztó előadót. Eleinte nem igazán értettük, hogy hogy nem lehet egyértelműen szeretni és elismerni a zenész munkáját, de a koncerten talán egy kicsivel közelebb kerültünk a válaszhoz.
Ha azt írnám, hogy szeptember 9-e egy átlagos keddnek indult, akkor hazudnék, ugyanis nagyon vártam már ezt a napot, jobban mondva, az estét. Egyrészt, mert nemcsak az őszi szezonnyitó koncertünk volt ez, de az első idei akváriumos koncertünk is. Másrészt, mert tavaly lemaradtunk John Maus A38-as koncertjéről.
Pedig történetünk az előadóval nem nyúlik vissza olyan régre: gyakorlatilag a tavalyi fellépése előtt hallottam róla először és mondhatni, szerelem volt első hallásra. Nálam eleve pluszponttal indul az, ami kicsit is kísérleti és/vagy dreampop-os, de hogyha ez még társul sok szintivel, EBM-mel és egy jó adag echo-val, akkor az maga főnyeremény. Ezek pedig mind találkoznak John Maus zenéjében.
Spotifyon legalábbis biztosan.
Az első baljós gondolatok a Recorder interjújának (, amit amúgy jó szívvel ajánlunk!) olvasásakor bukkantak fel, ahol felvetődött a playback gyanúja, ami kisebb utánajárást követően már szinte biztossá vált.
Ennek ellenére azért félig reménnyel telve indultunk le a KisHall-ba, ahol a 8-as kezdés előtt pár perccel kezdett gyűlni a népsereg. Majd megjelent John és kezdetét vette az egyórás szüntelen headbang.
Nem ment egyszerűen a felocsúdás: Őszintén szólva, el kellett telnie félórának, hogy át tudjak szellemülni és el tudjam fogadni a tényt, hogy itt bizony nem lesz más, mint az előadó, ahogy a számok előtt laptopjához megy, berakja az alapot, majd elkezdi énekelni a számokat, miközben rázza a fejét. Ezt néha kiegészítette a színpadon körbe-körbe futkorászással, ugrálással, de nyomott fekvőket, magát is ütötte, mikrofonba üvöltött vagy felállt a kordonra. Fizikai értelemben tehát volt effort a koncertben, zeneileg viszont ez számomra nem jött át.
Ennek a koncertnek izzadságszaga volt, viszont nem a megszokott értelemben.
Valamelyest mozgásra késztetett féltávnál a Bennington vagy az új albumról az legnagyobb kedvencem, a Came & Got, de a Cop Killer, majd a Just Wait Til Next Year után végleg elült a koncert, számunkra legalábbis. Nagyon fontos kiemelni, hogy ezek mind szubjektív tapasztatok, ugyanis szemmel láthatóan csak bennünket zavartak a korábban leírtak és mások átszellemülve tudták élvezni a koncertet.
A playback amúgy önmagában nem kellene, hogy baj legyen, hiszen viszonylag sok olyan eseményre megyünk, ahol MC-k és/vagy DJ-k lépnek színpadra, viszont ez a zene nagyon megkövetelte volna legalább a fél-élő hangzást. Arról nem is beszélve, hogy az említett eseményeken a hangszerek híján van színpadi jelenlét. Itt viszont a korábban említett, ismétlődő „extra elemeken” kívül nem volt semmilyen közönségkommunikáció és így a dalok „csak előadva” voltak.
Ennek ellenére nem hagyott olyan rossz szájízt a koncert, hogy már másnap ne a zenéjét hallgassam és ezen a koncerten szerzett rossz tapasztalatok sem változtatnak.