Április 29-én szerdán ismét az A38-on lépett fel a She Past Away. A poszt-punk egyik vezérzenekarát népes közönség fogadta Budapesten, amiből bizony az előzenekarnak is jutott szép számmal. Ez viszont nem feltétlenül tett jót az összélményünknek.
Viszonylag hosszú idő után ismét a sötét dallamok felé sodortak a koncertnaptár hullámai, amik most egészen az A38-ig értek el. Bár a műfajhoz illő rideg, sötétség a koncert előtt még kevésbé volt meg a duna parti naplementéből és hideg szélből viszont annál inkább jutott.
A koncertet övező nem mindennapi érdeklődés már a Crow Black Dreams közben is éreztette hatását, ugyanis érkezésünkkor nem fértünk be a koncertterembe, annyian voltak. Így hát felfelé vettük az irányt. Az Orrteraszos chillezgetést a kiírt kezdés előtt 10 perccel a Durdu Dunya ismerős dallamai zavarták fel (, ami a She Past Away legismertebb dala), ezért ismét megindultunk lefelé és meglepődve tapasztaltuk, hogy bizony idő előtt kezdtek a srácok.
Az akkor már zsúfolásig telt teremben, rám nem jellemző módon előrefurakodtunk, ugyanis egyből a következő szám a Katarsis volt, ugyancsak kiemelkedő zene a diszkográfiából. De más jeles darabokat is megszólaltatott a török zenekar, így pl. a Rituel, a Kasvetli Kutlama vagy a Ruh. A nyelvi akadályok ellenére amúgy találkoztam olyanokkal, akik tudták a dalszövegeket, mint később kiderült ugyancsak török illetők. De rajtuk kívül is sokszínű közönség gyűlt össze – eltekintve az öltözékektől, az egységesen fekete volt szinte mindenkinél.
Maga a koncert viszont, őszintén szólva, nem okozott felejthetetlen élményt, pedig minden összetevő adott volt egy sötét rituáléhoz. A baj talán pont ott gyökerezett, hogy a She Past Away élőben patikamérlegen adagolja ugyanazt a gépies hidegséget, amit a lemezeiken is hallunk – és semmi többet. A srácok hozzák a kötelezőt: pengetés rezignált arccal, dobgépes monoton lüktetés, de a színpadi jelenlétükből hiányzott az a plusz energia, ami egy klubkoncertet kiemel a playlistek világából.
Hiába szóltak összeségében jól a dalok, a koncertélmény inkább tűnt egy fegyelmezett, sötét háttérzenének egy túlzsúfolt teremben, mintsem egy átütő erejű fellépésnek.
Nem mondhatom magamat rutinos A38-ra járónak (sajnos), pedig az egyik kedvenc fővárosi koncerthelyszínem. Viszont azt a mennyiségű embertömeget, mint ami koncerten volt, még sosem tapasztaltam. Ez a jelenség/érzés nem csak a zenék intim jellegét vette el, de az oxigént is, így a gyakorlatilag Duna felett fújó hideg szél jobban emlékeztetett a dark wave igazi ridegségére, mint az az egy óra, amit lent, a fülledt sötétségben töltöttünk.