Ez is megvolt. A Foster the People kedd este letudta első magyarországi fellépését a Budapest Parkban. Nem, nem ez volt életünk koncertje, de mindig jó dolog egy világszerte ismert zenekart itthon meghallgatni.
A néhány hét múlva megjelenő Sacred Hearts Club első dalain túl a megagiga slágereket is elnyomták.
Ezen az estén ha nem is egy szuper, de egy tisztességes — az igazi rajongóknak fergeteges — haknit koncertet láthattunk.
A Park jó ha félig telt meg, de a nyár közepén, két major fesztivál közé beékelve — btw. a szándon el tudnám őket képzelni —, nem rossz dolog ez azért, hogy több ezer embert meg tud mozgatni egy zenekar — ilyenkor látszik, hogy mennyire hiányzik Budapestről egy Gasometer kaliberű koncerthely, b-listás sztároknak egyszerűen nincs fellépti helyük télen.
A Park meg továbbra is a Park — csak a szigorított, fémdetektor-kapus beléptetés szokatlan —, a bejárat előtt a gyepen várakozó fiatalság, italakció nyolcig — szerencsére a Heineken alapjai mellett ipát és Krusovicét is csapolnak már —, na és az ezredes úr csirkéjének a szaga a levegőben.
A viszonylag pontos kezdés után már a második szám egy híresség volt a Helena Beat. De valahogy nem állt össze a kép.
Több mint egy hónap után koncerteztek újra — egy kicsit ténferegnek Európában, aztán gyorsan húznak vissza az USÁ-ba —, ez volt az európai szakasz első állomása. Jetlag, srácok?
Mark Foster fasza dalszerző, jó énekes. A zenekara rendben — a multiinstrumentalista srácok ha kell felállnak a dobok mögül (mert kettő van, ugye), leteszik a gitárt és a billentyűzet mellé pattannak —, de valahogy döcögött a műsor. Olyan volt a buli, mint maga a zenekar: átlagos, néhány kiemelkedő dallal.
De nem fanyalgunk — pláne, hogy a kemény magot alkotó csajoknak jó eséllyel ez volt az egyik nagy estje idén —, csak az elvárásaink voltak nagyok? Lehet.
Foster hangja rendben volt, a szintiből kicsalt basszus néha az orrcimpánkat lebegtette, de már érthető, hogy miért is nem vált azzá a banda, ami Torches idején jósoltak nekik.
Mindig furcsa egy lemez kiadását megelőző koncert, az új dalok azért nem jöttek át 100%-ban, az meg különösen szomorú, amikor a Blitzkrieg Bop — h&m-es Ramones pólós csajszikat pedig nem is láttunk — pörgeti be a bulit egy ilyen koncerten.
Azért egy-egy köszönöm, majd köszönöm szépen után a kezéből evett a nép.
A szép számok a koncert utolsó harmadára lettek időzítve, a Pumped Up Kicks egy kicsit enervált — gondolom unják már kissé —, a Houdini ellenben remekül szólt. Az elnyújtott Call It What You Want pedig perfekt koncertlezárás.
Egy szó, mint száz. Nem ez volt életünk bulija — nekik sem, ez biztos —, de nem bántuk meg, hogy elmentünk.
