Az ígéret szép szó, ha megtartják, úgy jó ! Deryck Whibley pedig szavahihető figura, ugyanis a tavalyi fergeteges Sziget-es koncerten ígéretett tett a magyar rajongóknak, hogy a legújabb lemezük, a 13 Voices világkörüli turnéja, bizony Budapestet is érinteni fogja. Így is lett, 2017.06.14 @ Budapest Park.
A koncertet már hónapokkal a fellépés előtt nagy érdeklődés övezte, sokan kíváncsian várták, hogy kinek / kiknek jut az a hálás vagy éppen hálátlan szerep, hogy felmelegítsék a színpadot a SUM 41 előtt. Nos az egyik zenekar a brit Trash Boat volt, akiknek a fellépését sajnos teljes egészében lekéstük. Úgy gondolom lesz még alkalmunk látni őket is kis hazánkban.
A következő zenekar az ausztrál The Living End volt, akik zúzós punk-rockban utaznak, belőlük már sikerült elcsípni 20-25 percet, ez idő alatt azt sikerült megállapítani, hogy igen csak értenek hozzá, hogyan is kell megmozgatni a népet. Jár a gratuláció a bandának, reméljük mihamarabb ismét meglátogatnak minket !
Az este headlinere, a SUM 41, az előrejelzések szerint 20:20-kor lép színpadra, amit szinte percre pontosan tartottak. Felcsendült a már jól ismert Carmina Burana, majd kicsit hergelték a népet egy kis AC/DC-vel. Ekkorra a küzdőtér szinte teljesen megtelt, kb. 10-11 ezer emberről beszélhetünk. Röviddel ez után megjelent a színpadon a zenekar, és egyből belecsaptak a 2002-es The Hell Song-ba, ami véleményem szerint az egyik legjobb választás koncertnyitó muzsikának. Kellően pörgős, energikus, a közönséget pillanatok alatt sikerült lázba hozni.
A folytatásba maradtak a Does This Look Infected albumnál, és elővették a klasszikus Over My Head-et, ami abszolút olaj volt a tűzre. Itt még igazából csak sejteni lehetett, hogy a koncert milyen irányba fog haladni. Utólag mondhatom, hogy jobb irányba nem is mehetett volna. Az első két szám után Deryck „hivatalosan” is üdvözölt mindenkit, elmondta, hogy mennyire örülnek, hogy ismét itt lehetnek, megkérdezte, hogy ki volt tavaly a Szigeten, mert bizony azt sosem fogjál elfelejteni. Ez az öröm, mind az öt zenekar tagon látszott, hogy bizony nem „hamis öröm”. A folytatásban következett egy új szerzemény, a Fake my own death, ami eszméletlenül jól szól élőben, ebben hatalmas érdeme van az újdonsült dobosnak Frank Zummo-nak. Záporoztak egymás után a klasszikus, SUM 41 számok, Motivation, Underclass Hero, We’re all to blame. Természetesen az új album sem maradhatott ki a szórásból, elővették a Goddamn I’m dead again-t ami nem rég kapott video klipet. Felcsendült a Breaking the Chain, és a War-is, amit Dercyk-el közösen énekelt végig a nép. Személyes kedvencem az új korongról, a God Save Us All, nem fért bele a szettbe, cserébe viszont a There will be blood igen. Ami talán meglepő lehetett, hogy a 2011-es Screaming Bloody Murder lemezről, egyetlen számot sem játszottak. Egy Sick of everyone pl. simán megállta volna a helyét véleményem szerint. A közönségre egyáltalán nem lehetett panasz, az elejétől a végéig „élte” a koncertet, a „jump”-ok helyükön voltak, a dalszövegeket kívülről fújta mindenki és egy óriási circle pit-et is sikerült összehozni a Makes no difference című nótára. Az este egyik fénypontja az volt, amikor a frontember, Deryck Whibley kiment a keverőpulthoz, egy szál gitárral a kezében, bejelentette, hogy „Most a hátsó sor az első” minden tekintet rá szegeződött, és eljátszotta a roppant érzelmes With me-t amely után Zummo úrtól kaptunk egy fergeteges dobszólót. Ez jelentette a az első etap végét, bár egyértelmű volt, hogy a java még csak most jön. A banda levonult, a színpadkép átváltozott, felcsendült a Chuck album introja, és ahogyan azt illik, óriási elánnal vágtak bele a No reason-be, hatalmas örömünkre. ( Ezt a számot a zenekar eddig háromszori magyarországi fellépése során egyszer sem játszotta )
A folytatásban kaptunk egy Queen feldolgozást, a We will rock you-t ami tény, hogy remekül hat ebben a formában is, viszont személy szerint helyette szívesen hallgattam volna inkább tőlük plusz egy-két számot. Viszont a céljukat elérték, mindenki megőrült, és egy emberként énekelte az örök klasszikust. A következő két számot nem kell túl magyarázni, bőven elég ha annyit írok: Still Waiting, In too deep ! Aki esetleg nem túl vizuális típus annak ajánlom a youtube-n fellelhető kapcsolódó felvételeket. A két örökzöld sláger után ismét levonultak a színpadról, ekkor már azért hosszabb időre mint első körben, de a percekig tartó, őrjöngő „SZAMFÓRIVAN, SZAMFÓRIVAN-ozás” meg hozta a hatását. Jutott még nekünk egy Pieces, amit egy ilyen közönségnek ( és amúgy is ) vétek lenne kihagyni, egy viszonylag meglepő, bár annál nagyobbat ütő Welcome to hell, majd zárásként az elmaradhatatlan Fat Lip, hatalmas konfetti záporral karöltve. Sokan még a létjogosultságát is megkérdőjelezik egy SUM 41 koncertnek 2017-ben, viszont a banda bebizonyította, megmutatta, hogy talán soha ez előtt nem voltak ennyire tele élettel, dinamikával, energiával. Bízzunk benne, hogy ez a tendencia a jövőben is megmarad, és abban is, hogy mihamarabb ismét meglátogatnak minket, bár ezt a koncert előtti, és utáni, közösségi oldalakon fellelhető írásokból, posztokból, képekből, szinte biztosra vehetjük.