Rogyásig telt a Sziget pénteken, a Volvós gyerek bevonzott laza 90.000 embert, ami egyrészről egy iszonyú szomorú dolog a generációs közízlésre nézve, másrészről akinek nem inge, az nem veszi magára, inkább nagy ívben elkerüli arra a másfél órára a Nagyszínpad környékét és inkább felfedez más produkciókat a rengeteg további színpad programjából merítve. Így tettem én is, nézzük hát mit sikerült kihozni a pénteki napból, amikor nem érdekelt úgy igazán semmi.
A Kasabianbe azért nem ártana belenézni – gondoltam, mikor 200 másik fesztiválozó társammal őrültem meg a Gellért-fürdő hullámmedencéjében délután 3 környékén. Annak rendje és módja szerint a fürdőzéssel, utána a kajálással és délutáni szundival sikerült úgy eltoszni a napot, hogy jó 20 perccel az angolok kezdése után értem a Nagyszínpad elé. Úgy voltam vele, hogy az se gáz, ha lemaradok az egészről, de ha már ott vagyok hallgatom kicsit, aztán ha jó, akkor veszek egy sört, ha nem, akkor is veszek sört, csak továbbállok. Ehhez képest olyan faszaságot tapasztaltam otttartózkodásom nulladik másodpercétől (pont mikor belecsaptak a megasláger eez-eh-be), hogy kábé mozdulni sem tudtam. Pontosabban, de tudtam: rázni a lábam meg bólogatni, mint az őrült.
Tom Meighan frontember és Sergio Pizzorno mindenes és udvaribolond egy pillanatra sem engedte el a közönséget, folyamatosan hergelték őket, a maguk jól bejáratott bunkó módján. Nekik talán még Robbie Williamsnél is jobban állt az angol iparvárosi suttyó imidzs, tényleg úgy nézett ki az egész banda, mintha valaki egy manchesteri házibuliból összeszedte volna a legsúlyosabb arcokat és két rekesz sör ledöntése után feldobta volna őket 30.000 ember elé, hogy játszatok!
Az Aviciire érkező koktélruhás – Tommy Hilfilgeres arcok is eleinte csak furán néztek, hogy mi a szar folyik itt, aztán szépen lassan, ahogy ürült a kezükben lévő 10 literes homokozóvödör, úgy mozdultak be egyre jobban a Kasabian együtt üvöltős, ugrabugrálós, rém egyszerű rockhimnuszaira. Az utolsó pár számon úgy ugrált végig a nép, mintha a Mr. Volvo idő előtt lépett volna színpadra, vagy elhozta volna a cionista háttérhatalmak által kreált barátját, David Guettát. Lényeg a lényeg, a pár évvel ezelőtti langyos tapsikolás helyett a Kasabiannek nagyon jót tett a Glastonbury healdiner szerep, és olyan kifogástalan koncertzenekar lett belőlük, akiket a Foalshoz hasonlóan ezentúl látatlanban bevállalnánk bárhol, bármikor.
Mivel ezután a legfontosabb feladatom volt a lehető legmesszebb menekülni a Nagyszínpadtól, ezért az irányt a Világzenei színpad felé vettem, ahol Portugália ékköve (bocs CR7), a fado stílus királynője, Mariza lépett fel. A lisszaboni Palya Bea műsora nem váltotta ki belőlem a várt katarzist, de meg kell jegyezni, hogy tényleg nagyon szépen énekelt, és jó volt a széjjel torzított hangszerhangok és a mindenhonnan dübörgő elektronikus baszatás után szépen megszólaló akusztikus gitárokat hallgatni.
Marizát ennek ellenére becsülettel végighallgattuk majd átsomfordáltunk az A38-ra, hogy a Dropkick Murphys-re mozogjuk az előző napok éjjel egykor elfogyasztott Zing Burgereit. Ez végül nem jött össze, mert olyan szinten megtelt a sátor, hogy nekem már egyszerűen nem volt idegem befurakodni magam addig, hogy legalább a kivetítőt lássam. Nekedirom kolléga elvileg ember volt az embertelenségben, majd megírja, hogy a derék írek mit hoztak össze.
Hogy mégis meglegyen a napi ír kocsmarock adagom (csak viccelek, jobban utálom, mint a menzás sóskafőzeléket), átmentünk az Irish Blues Színpadhoz, ahol a beszédes nevű The Jolly Jackers játszott. Nagyon nem szeretek fiatal zenekarokat bántani, de mait ők műveltek, az elment egy jobbfajta standupnak. Sikerült 30 perccel a kiírt kezdés után is még „a furulyából kérek még egy kicsit a monitoromra” szövegekkel pöcsölniük. Tényleg, egy idő után remekül szórakoztunk rajtuk, aztán mikor benyögték, hogy akkor ők sztárok módjára 2 percre levonulnak és utána bizony isten mindjárt elkezdik, akkor az addig türelmes közönség fele is távozott. Mi kitartóak (és kellőképp részegek) voltunk, így megállapítottuk, hogy A: az énekes srác úgy töri az angolt, mint egyszeri narkós a rave-buliban a világítós pálcát és B: rettentő a zene, amit csinálnak.
Hogy mégse legyen keserű a szánk íze, azért tenni kellett valamit, így a szlovén Gramatik műsorával zártuk a napot az A38 Sátorban. Rengetegen voltak, a buli eleje jól indult, érdekesnek ígérkezett a MacBook – elektromos gitár – trombita – szaxi felállás, és szerencsére nem egy B kategóriás Parov Stelar lett a dologból. De a drop csak nem akart jönni, a mi lábunk meg fáradt, így fél óra lötyögés után húztunk haza.
Nem volt egy nagy menet a pénteki nap, de szerencsére ott volt a Kasabian, akiket jó eséllyel még évek múlva is emlegetni fogunk.