Az idei Sziget csütörtöki napja volt az, amit piros betűvel írtam be a naptárba, és már hónapokkal ezelőtt hangoztattam mindenkinek: augusztus 13-án (és persze másnap) rohadtul ne számítsatok rám! Hogy miért? A válasz három szó: Foals, Bathazar, Interpol. Nézzük őket szépen sorjában!
A tavalyi Volt legfaszább koncertjét lehozó Foals fellépését nem csak azért vártam messiásként, mert kellemes emlékeim voltak Sopronból, hanem egyrészt mert akár lemezen, akár élőben halljuk a dalaikat, azonnal kiderül, hogy egy bitang jó zenekarról van szó, plusz hamarosan érkező új lemezük számai közül is az eddig megjelenők a zseniális és az atom jó skálán mozognak. Szóval emberméretű embertelen hőség ide, a sarkunkat taposó matarészeg szerb medvék oda, nagyjából a hetedik sorig verekedtük magunkat, hogy láthassuk és hallhassuk Yannisék zúzását. A konklúzió? Minden kiizzadt verítékcseppet, minden beszívott porfelhőt, minden kilögybölt sört megért a koncert, mert minden pillanata tökéletes volt. Hiába szállt el a harmadik szám alatt jó egy percre a teljes hangosítás, a srácokat ez nem nagyon hatotta meg. Kedvenc 150 centis görögünk rápippantott egy piros Malbira, a többiek is követték, majd takkra ott folytatták a számot, ahol abbahagyták. Az új lemez dalaira is ugyanúgy mozdult a közönség, mint a régiekre, ami azt jelezte, hogy igen jó irányba tart a zenekar hajója. Több alkalommal is egész komoly pogó alakult ki elől, amit az iPhone-os, selfistickes világban mindig párás tekintettel néz a magam fajta régivágású lökdösődő.
A közönséggel való kommunikáció nem volt túl összetett, inkább arra ment rá a koncert, hogy zsigeri élményt nyújtson. Yannis ezért inkább fizikai kapcsolatot létesített az istenadta néppel (értsd: ugrott, mászott, dörgölőzött) a kínos átvezető szövegek helyett. Szeretnék egy olyan világban élni, ahol a hozzánk hazajáró Enter Shikarikat, meg Parov Stelarokat és Nouvelle Vague-okat lecseréljük Foals kaliberű bandákra. Mert ezt az élményt tényleg nem lehet megunni.
Ezután kis pauza következett részemről a Csónakházban, meghagytam Ellie Gouldingot a H&M eladó csajsziknak és Pumped Pistáknak, inkább tízre átslattyogtam az A38 Sátorba, ahol az egyik jelenleg legmenőbb európai zenekar, a belga Balthazar lépett fel. A banda idén kihozott Thin Walls című lemeze maga a pure genius. Olyan zenét képzeljünk el, mint az AM lemezen hallható Arctic Monkeys, csak kevesebb torzított gitárral és nyegle kivagyisággal.
Nem volt még harmadig sem a sátor, a nép nagy része éppen a I Need Your Love félplayback verziójára rázta, de azért nem volt gáz egyáltalán a közönség mérete, hála a népes és roppant lelkes belga kompániának. A Balthazar atom jól szólt élőben (ez idén ritka az A38 sátorban), még a hegedűs kislány éteri játéka is kivehető volt a gitárok keltette masszív húzások közepette. A két frontemberrel működő, kissé R’N’B-s rockzene hamar bemozgatta a népeket, és mivel tényleg minden dal egy kicsit volt slágeresebb, mint az előző, az idei Sziget egyik legjobb koncertjét kapta az a pár ezer ember, aki adott egy esélyt Baltazáréknak. November végén jönnek az A38-ra, az én jegyen már megvan. Alex Turner meg kezdheti keresni helyét az Árnyas Tölgy idősek otthonában.
Azonnal a belgák után jött az Interpol, akiket úgy vártam, mint egyszeri földmíves az enyhülést hozó augusztusi esőt. Egyik kedvenc zenekaromról van szó, akikhez még nem volt élőben szerencsém, de most végre lehúzhattam őket is a TOP 5 kedvenc banda, akiket látnom kell c. listámról (már csak a Vampire Weekend van hátra, csak hát ők konkrétan utálnak turnézni meg az ezzel járó kényelmetlenségeket…). Így a negyedik sor tájékra pozíciónáltam magam, annak ellenére, hogy biztos voltam a tömegnyomorban és a sátorra kikerülő Sold Out táblában. Aztán mi történt? Újabb szög került a gitárzene koporsójába, a Szitizenek nagy része leszarta, hogy az Interpol lép fel. Persze azért becsülettel megtelt a hely, de tömegnyomorról szó sem volt. Még szerencse, hogy végül itt léphettek fel Paul Banksék, és nem kínosan kevés ember előtt fényes nappal a Nagyszínpadon.
Hogy miért pofázok ennyit a körülményekről? Mert a koncertről sokat mondani nem tudok. Kisétáltak pontban 23:45-kor a színpadra, belekezdek a Say Hello To The Angles-be, én két percig felváltva vigyorogtam és könnyeztem, amiért élőben hallhatom, ahogy Daniel Kessler gitáros a torzítóra lép és a hangszeréhez nyúl, de aztán magamhoz térten és rá kellett szépen lassan jönnöm: ez egy iszonyat uncsi koncert. Az Interpol nem csinált mást, mint feljött, előadta sorban a dalait és levonult. Persze mi másra is lehet számítani, Banks nem az a bodysurfös figura, és a dalaik is a szomorú- depressziós- hol a Gilette-pengém? háromszögben mozognak, de valahogy mégis: az a koncert, ami arról szól, hogy gépiesen, monoton módon letolják a dalokat, soha nem fog működni. Még akkor, sem ha a Világ Legjobb Zenekara adja elő a Világ Legjobb Dalait.
Szomorú, de az Interpol tényleg olyan unalmas és semmilyen koncertet adott, amilyet sok helyen írtak és vártak tőlük. Így csak annak örülhettem, hogy hallhattam élőben a semmivel össze nem keverhető jéghideg gitárhangzást és kihúzhattam őket a listámról.
Az estét természetesen a Tesco Disco-n zártuk, ahol ismét rázhattunk a seggünk a Mountain At My Gates-re és örültünk, hogy pár órája hallhattunk élőben is a Foals emlékezetes másfél óráján.