Egy színház, ami mindent vitt – Sziget 1.napi beszámoló

Bár ez már a harmadik nap volt a Szigeten, hivatalosan még csak most fordult pozitívba a napok száma: bár ez volt az első nap, amikor már minden színpad teljes gőzzel üzemelt, mégis mintha ekkor lett volna a legkevesebb program. Legalábbis ezt gondoltam még kora délután, amikor a programfüzetet olvasgattam a metrón, de aztán…

Érkezésem tökéletesen lett időzítve: épp magamhoz vettem kedvenc doboz hidegkomlósomat, elsétáltam a Nagyszínpad elé és máris kezdett a The Horrors. Vártam ezt a koncertet, mivel a legutóbbi magyarországi fellépésük sajnos elmaradt (mondjuk az a Dürerben lett volna, nem a tűző napon délután 6tól) és amúgy is bírom ezt a zenét, lássuk-halljuk! A koncert teljes egy és negyed órája azonban maga volt a csalódás: egyrészt fura volt, hogy a nagyszínpad előtt annyira kevesen voltunk, hogy komolyan elgondolkodtam azon, hogy ebben az időpontban még egy Supernem vagy bármelyik közepes magyar zenekar koncertjén lennének legalább másfélszer ennyien.

The Horrors: az énekes esete a mikrofonzsinórral (brazil sorozat, 231. rész) #horrors #sziget2015 #sziget #fesztblog

fesztblog (@fesztblog) által közzétett fénykép,

Szóval nem értettem az érdektelenséget, hiszen a zene jó. Illetve pontosítok: a zene jó lehetett volna, ha a banda nem úgy áll hozzá a fellépéshez, mintha az egy kellemetlen valami lenne. Míg egy világsztárnál elfogadhatja az ember, hogy adott esetben nagyképű, egy The Horrors még azért közel sincs ezen a szinten. Ennek ellenére én végigálltam a bulit hátha majd a következő szám címszóval, de nem, ez most sajnos nem működött. A tánctér csak az utolsó 2-3 számra telt meg igazán, de akkor sem a Horrorsnak köszönhetően, hanem mert hamarosan indult a Zászló-party.

Ami, be kell valljam, állati jó buli volt. Nevetségesnek hangozhat, de együtt lengetni a sok-sok zászlót, amik (tényleg) a világ minden tájáról jöttek, valami egészen felemelő érzés.

Pár újabb hidegkomlós vételezése után még épp belehallgattam az ír The Script-be, amire egész jól lehetett volna mulatni, ha nem másznék a falra kb fél perc után a hagyományos ír kocsmazenétől. Így inkább a Világzenei felé vettem az irányt a seggrázás reményében, ott kezdett ugyanis a Che Sudaka.

Többször láttam már a spanyol fickókat koncertezni és ez a zene bizony minden alkalommal remekül működik. Most is szépen megtelt a nézőtér és remek kis tánc alakult ki, ahogy tavaly is írtuk:

nagyon tisztesen odatette magát a banda, brutál sok dalt toltak el (nem mintha amúgy nagyon meg lehetne különböztetni őket, van amiben üvölteni kell, hogy CHE-SU-DA-KA és van a többi), végig pörögtek, látszott rajtuk, hogy tényleg szeretnek nálunk fellépni és a kisebb számú közönség is úgy ugrabugrált és énekelt teli torokból, mintha nem lett volna holnap.

Miután rendesen kiugráltam magam, gondoltam, hogy idén is megnézem a Nagy Utcaszínházat, amit évek óta nem hagyok ki. Igaz, hogy a tavalyi előadás nem volt az igazi, de a két évvel ezelőtti autóversenyes performansz valami egészen fantasztikus, vicces és eredeti volt. Nagy volt tehát az elvárásom idén is, reméltem hogy sikerül überelni a 2013-as produkciót.

És hát azt simán földbe tiporta ez az idei! Nem is árulnék el semmit előre az idei előadásról (higgyetek nekem, tudatlanul a legjobb a móka), de amúgy is csak olyan szavakat tudnék használni, mint látványos, fantasztikus, eredeti, állat, kurvajó és így tovább. Ezt tényleg látni kell!

Az előadások minden nap négyszer (19:00, 21:00, 22:45, 00:30) vannak az argentin Fuerza Bruta társulat prezentálásában. Menjetek oda idejében a helyszínre, mert elég sokan lesznek és még egy fontos infó: poharat, üveget, zászlót nem lehet bevinni, így készüljetek! Az előadás viszont garantáltan felejthetetlen és csak 40 percet vesz igénybe, úgyhogy Ha Csak Egy Dolgot Nézel Meg A Szigeten Az Utcaszínház Legyen Az!