Nulladik napjához érkezett a 23. Sziget fesztivál, ami nem jelentette azt, hogy már belefulladtunk a programlehetőségekbe (főleg 11 után), de ez a nap már egyértelműen nem volt annyira egy produkcióra kihegyezve, mint a hétfői Robbie Williams nap. Mégis kábé egy produkcióról fogok dumálni elég sokat, ez pedig természetesen a Florence + the Machine felfoghatatlanul szuper koncertje.
De előtte azért gyorsan pár mondat a koraesti műsorsávból. 19:30-tól Quimby a Nagyszínpadon. Igazából ezzel semmi gond nincs, ha végignézünk az egész heti nagyszínpados felhozatalon, ebben az időben simán benne vannak Kiss Tibiék a top3-ban, főleg úgy, hogy a közelmúltban valamitől erőre kaptak és jobbnál jobb koncerteket prezentálnak. A tegnapi nem volt egy nagy durranás, de azért voltak szép pillanatai (Lámpát ha gyújtok a búcsúzó nap fényében, a párakapuk által felfestett szivárványok alatt). Amire én emlékezni fogok erről a koncertről, hogy egyrészt Livius nagyon azt akarta, hogy a hollandok még ma is a „crazy Hungarian frontman”-ről beszéljenek és hogy nem értettem: a sok külföldi miért megy inkább egy bokor tövébe a seggét rázni dubstepre vagy temeti egy homokozóvödör Mojito-ba a fejét ahelyett, hogy megállna és hallgatná ezt a tök jó kis magyar zenekart. Hasonló esetben én biztosan igyekeznék legalább pár helyi bandát megismerni…
Quimby-ről átnéztünk Selah Sue A38-as koncertjére, és rájöttünk, hova tűntek az érdektelen hollandok. Szarásig meg volt telve már este 8-kor a sátor, ami már csak azért is meglepő, mert a hölgy zenéje annyira tizenkettő egy tucat, hogy egy taktust nem tudnék visszaidézni belőle. Színpadképről meg végképp ne kérdezzetek, mert még a kivetítőt is alig láttam, tényleg annyian préselődtek be a koncertre. Szép hangja van a belga hölgynek, és látszólag tudja is használni, de ezen túl tényleg nem éreztem úgy, hogy bármi is megmozdulna bennem (a délután kicsit bátran bevitt kőrözött + almaleves + hidegkomlós sör kombón kívül).
Aztán jött az este (hét?) csúcspontja, Florence Welch és bandája. Nehéz hideg fejjel beszélni a koncertről, mert igazából azt a fajta katarzist hozta el, amiért mi, földi halandók megspórolt kis pénzünket fesztiválbelépőre költjük, amiért kinyögjük a 750 forintos söröket, amiért drága szabadságunkat arra fordítjuk, hogy pihenés helyett szívjuk a port, nyomorogjunk a HÉV-en és tűrjük, ahogy a koncert 70. percében egy Pikachu-mintás koktélruhába öltözött csatakrészeg olasz átrángassa rajtunk 90 kilós barátnőjét.
A Florence + the Machine popzenéjében benne van a groove, benne van az ritmus, de sokszor a dallam hiányzik. Az a fajta faék egyszerű, önmagába visszatérő dallam, amitől egy számot az első hallásra megjegyzünk, mikor meghalljuk a rádióban vagy amit koncerten hiába nem ismerünk, de a végére úgy énekeljük, mintha világ életünkben tudtuk volna a szövegét és a zenéjét. Láthatólag ez sokakat összezavart, rekord mennyiségű Pumped Gabo kezdett el kiszivárogni a harmadik dal környékén és a privátbankos Tommy Hilfigerek is csak ideig-óráig voltak el miniszoknyás asszonyuk tomporának gyurmázásával.
Pedig a koncert a maga természetességével és spontánnak tűnő érzelmi hullámvasútjaival a legjobbak közé tartozott. Tökéletes ellentéte volt az előző napi Robbie Williams koncertnek. Ott a középpontban egy csúcsra járatott világsztár volt, egy óramű pontos műsor, ami iszonyat szórakoztató volt annak, ellenére, hogy egy szavát sem hittük ennek az angol tajparaszt hülyegyereknek. Ezzel szemben tegnap Flo pontban 21:30-kor kisétált a színpadra egy rém egyszerű, átlátszó fehér ruhában, mezítláb (hogy nem lép bele ilyenkor valamibe?), nulla sminkben és énekelt, táncolt, megérintett (a szerencsésebbeket fizikailag is) és szenvedett sokat a szomorú dalai alatt, míg a számok közötti közönségreakciótól nem tudott mást tenni, mint mosolyogni, így bizonyítva, hogy szuper sminkek ide, felpumpált szilikoncsöcsök oda, nem tesz egy nőt szebbé és elbűvölőbbé semmi, mint egy teliszájas mosoly.
Nem kellettek a tegnapi koncerthez lézerek és túl összetett látvány sem, elég volt a kivetítőn folyamatosan hullámzó arany-ezüst glitter, egy majdnem tökéletesen szóló hangosítás és egy olyan énekeső, aki nem szexizik a színpadon, nem dörgöli a seggét még a mikrofonállványhoz is, és nem is próbál frigid dáma üzemmódban csak csodálatos hangjából megélni. Itt volt helyette egy 28 éves, érett nő, aki hol kislányként ugrabugrált örömében a színpadon, hol tökös frontleányként hergelte a jónépet, hol pedig a földre összeesve birkózott meg érzelmeivel (vagy nagy valószínűséggel imitálta ezt tökéletes színészi teljesítménnyel).
Kár tovább ragozni a témát, a Florence + the Machine koncertje minden pénzt megért, mert olyasmit adott, amit csak nagyon kevés koncert tud adni: elhitette velünk, hogy amit látunk az egyszeri és megismételhetetlen, azok az érzelmi detonációk, amik kitörtek Flo-ból és a dalokból, azok csak itt és csak most működnek ennyire intenzíven. Ja, hogy ma este eltolják Ljubljanában ugyanezt? Nem akarom tudni!
Nagyon jól tudtuk, hogy innen nem lehet tovább fokozni az estét, de azért a tisztesség kedvéért benéztünk a Jungle koncertjére éjfél tájt az A38 Sátorba. A zenekart kellőképp körbeszopkodta a nyugati zenebuzi sajtó, így úgy gondoltuk, mindenképp megérdemelnek egy esélyt. Fülledt pillanatok és együtt kántálós bemozdulások koordinátarendszerében mozgott a buli, ami akár jó is lehetne, ha az ember talál egy ellenkező neműt, akihez dörgölőzhet a 40 fokos hőségben, és valóban a dzsungelben érezheti magát egy banánfa tövében elkövetett coitus előjátékának részeseként. Bennem most nem volt meg ez az érzés, látszólag a közönség nagy része is még inkább a beszélgetésre, az alkohol fogyasztásra és a cigizésre koncentrált, így inkább volt olyan érzésem, mintha egy szar házibuliban leültünk volna valami szoftpornót nézni. 25 perc ebből elég is volt, inkább fogtam a Florence + the Machine-től kapott katarzisomat és felpakoltam magam a 923-asra.