A Hide u-t talán már megszámlálhatatlan sokszor hallottam élőben, de a tavalyi, átellenben Pesten tartott, dézsából ömlős Brains és Sian Evens közös koncert jó hangulatán felbuzdulva voltam kíváncsi erre a fellépésre. Ott ugyanis a nagy slágerein kívül egy közös nóta is elhangzott, meg klipet is rögzítettek, ahogy az énekesnő nyilatkozta: új családjával. Ahogy a Kosheen nevének jelentése régi és új, úgy a nemrégiben búcsúztatott Zöld Pardon területi öröksége is ezt hordozza magában, így egyúttal leteszteltük a Track-et is.
A Kosheen gyakorta jutatja eszünkbe a múltjából jócskán még megélő szigetországi zenekarokat, mint a Placebo, The Prodigy, Morcheeba vagy a megújulni nem nagyon képes és feloszlott Faithless-t. A brit elektronikus trió azóta egészen más irányt vett, mint amit az ezredforduló vége felé mutatott. Egyrészről még pozícióból zenélnek, hiszen alkotnak, de egyáltalán nem nagy slágerek gyártásán törik a kezüket, fejüket. Legutóbbi, 2013-as Solitude című albumuk igazán downtemposra sikerült, szövegviláguk ehhez hasonlóan inkább való a négy fal közé, vagy egy délutáni, fátyolos chill out lebegéshez, mintsem egy esti bulizást, pörgést feltételező nagyszínpadra. Így erről az LP-ről – ha jól figyeltem – egy szám sem hangzott el. Kosheen Djs produkciók (az énekesnő nélküli önálló kis terjedelmű EP-k) az elmúlt években is ritmust és dallamosságot háttérbe szorító világról tanúskodtak. Ahogy az évek során távolodott a zenekar a hangerőtől és az énekelhetőbb drum ‘n’ bass világától, úgy meghívásaik és lemezeladásaik egyre inkább keletre tolódtak. Mintha tehát saját országhatárain túl sokkal nagyobb becsben tartanák ezt a fajta irányvonalat, mint a kisebb angolszász klubokban.
A koncert felépítése jelenből tartott a múlt felé, beismerve, hogy nem kevés retro feeling-je a műsorszerkesztésnek, a nem annyira táncolható, énekelhető számoktól haladtunk az egykori nagy slágerekig, így tehát nem kockáztatták a fokozódó ívet, nem cserélték a biztonságos, jól bevált sorrendet. A setlist felépítése a minimál techno vonaltól, építkezett, a trip-hopos és drum ‘n’ bass-es irányba, így a hangulat az első egy órában nagyon visszafogottan, utazósan telt. Viszont kétségtelen, hogy az a hallgatóság, aki a 2000-es évek elején a Hungry című számért vett jegyet rájuk ugyanúgy velük változott. Ezért az átlagéletkor jócskán túl volt a harmincon, de az igen hálás közönséget figyelve majd minden második számot énekelték, számukra igazi csemege volt az együttes szereplése. A bristoli énkesnő most már inkább mosolygós, alázatos és interaktív stílusával operált, mint korábban szűk, formás ruháival. Bár megjegyzendő, hogy tavalyi fellépéséhez képest mintha egy jó tizenöt kilót leadott volna. A színpadképet még két szőke, egy Noel Gallagher-t idéző gitáros és tupírozott hajú dobos, aki a nyolcvanas éveket idézte számomra, valamint a félhomályban meg- megvillanó dj egészítette ki. Szépen haladtunk az Indepence albumtól Damage-en keresztül a Resist címűig. Egy óra elteltével megszólalt a Hide u és önmagában a táncparkettre való ütemek. Így az utolsó fél óra elektronikus buliba csapott át és onnantól sajnos gyorsan rohant az idő, hogy aztán a Dependency-val, az Empty Skies-szal majd a himnuszként záró Catch-csel szélnek eresszen minket a banda. És mivel a koncert végén észrevettem az italozgató Brains-es fiúkat, csak remélni tudom, hogy Sian Evans csodálatos hangját magyar zenész barátaival közösen még akár idén is újra hallhatom ezen a helyen.
És a Track ehhez a koncerthez mindehhez mit adott hozzá? Mivel elfelejtettem magam akkreditálni rögtön le is meózhattam mit szól a Barba vezetősége egy olyan kéréshez, hogy be szeretnék menni megírni az estet. Először is úgy, hogy a tulaj fogadott minket és jó szórakozást kívánt. Invitált, hogy koncert után nézzük meg az ő szeparéjukat, hiszen az első napokban egyfajta nyílt napot tartottak és mindent körbe lehetett járni. Arra a kérdésemre, hogy orgánumunkat hirdető matricákból elhelyezhetek-e egy párat, igen volt a válasz. Így a sajtó kezelése csillagos ötös.
Első blikkre a Track mutatott hasonlóságot a korábbi Neumann János utcai szórakozóhellyel. Középen és oldalt az úszó bárpult megmaradt, a választék bőséges, a kiszolgálás minősége jó, gyorsasága átlagosak tekinthető, ami abból fakadt, hogy a Rákóczi Híd pesti hídfője elszokott a tömegtől. Bár erre is hamar találtunk megoldást. A színpad háta mögötti kisebb bódéban találtunk italmérést, amelynek kapacitása csak egy teltházas, bulinál jelenthet később problémát. Szóval a legvégébe még tennék hasonló pultokat. Az árak pesti viszonylathoz képest korrektek, nem lehúzósak, kis túlzással az volt az érzésünk bármit kértünk mindig ötszáz forintba került. A műanyag sörös korsókért külön jó pont, van fogantyújuk, így nem kell a lecsapódó nedvességet nadrágunk szárába törölni vagy kezünkkel melengetni a jéghideg folyékony kenyeret.
A színpad elhelyezkedése nem változott, az ugyanis adott, de a látvány és az érzet merőben más. Zenei firkász számára az elsődleges, hogy szól a hely. Kiválóan! Minden hang ott volt a helyén. Már korábban is dicsértük a zárt, Prielle Kornélia-féle Barba hangtechnikáját, a nyitottban sem kellett csalódnunk. A küzdőtér egy része valóban fedett, nem ponyvás megoldással, hanem egy komolyabb állványos, a színpadból kinyúló szerkezettel. A hangzás még így sem lett fémes, vagy visszhangos, emellett a VIP-ből is kitűnően belátni a színpadot, de a lényeg, hogy egy zápornál nem kell aggódni a megázás miatt. A fény- és látványtechnika előtt is csak kalapot emelhettünk; a háttérkivetítés folyamatos volt és letisztult fényű intelligens lámpák fokozták az élményt. A tulajdonostól megtudtam, hogy tervei és ötleti vannak, így a Track-től további fejlesztéseket várhatunk. Így legyen!
borítókép: Track FB oldal