Már megszokhattuk, hogy az aktuális év végén két nagy koncertet ad a Tankcsapda. Egyet Budapesten, a másikat pedig hazai pályán, Debrecenben. Az viszont nem megszokott, hogy az Arénában lépnek fel a fővárosban, ahogy a Legjobb Méreg c. lemez sem minden nap húsz éves. Ezeknek apropóján mentünk el mi is a karácsony előtti koncertre, részletek a hajtás után.
Kíváncsian vártuk a koncert napját, hogy kiderüljön: képes-e a Tankcsapda egy önálló estéjén megtölteni az egész Arénát. Érdekel-e majd’ tizenötezer embert a debreceni (Sidi beállásával harmad részt pesti) trió? Röviden: nem. Az egyértelmű, hogy a TCS kinőtte már a PeCsát, és más budapesti klubokat, de most az Aréna túl nagy falatnak bizonyult Lukácséknak. Talán érdemes lenne a Symát megpróbálni, mint pár éve. A Papp Lászlóban ugyanis a felső ülőkaréj meg sem volt nyitva, és az alsó szinteken is alig ült pár ember. Cserébe viszont a küzdőtér szépen megtelt (amit meg is értek: ki a fene akar ülni egy rock koncerten?), mind a kiemelt és a sima álló rész is. Az egész nézőteret tekintve tehát nem voltak valami sokan, de a hangulatra szerencsére mégsem lehetett panasz.
Sajnos az előzenekarok közül a korábban kezdő Junkiesról lecsúsztunk, de az Ossiant majdnem teljesen végigálltuk, nagyon korrekt felvezető volt ez a Tankoknak. Amikor Paksi Endréék befejezték, nem csak a színpadon, az állórészen is megindult az átrendezés: Ossian pólósok hátra, Tankcsapda felsősök (hard-core rajongóknak tetoválás kötelező) előre. Nem sokkal kilenc után színpadra is álltak a Tankok, nyitásként egyből: Mi a f*sz van?
A koncert nagyon jól szólt, remek volt a hangosítás. Lukács átkötő szövegei sem hatottak most annyira kínosnak és erőltetettnek, mint szoktak, bár egy-két szófordulat visszaköszönt a nyári turnéról is. A setlistben megtaláltuk a koncert napján épp húsz éves Legjobb Méreg album összes számát is, amit én cseppet sem bántam, mert az egyik legjobban sikerült Tankcsapda lemezről van szó szerintem. Volt közös zenélés az alapítótag Tóth Laboncz Attilával, ami kifejezetten jól sült el. Ezen kívül akadt még egy vendégművész, a Számolj vissza c. dal hard-core elemeit (ahogy az eredeti felvételen is), Peter D. Maniak debreceni metálzenész szolgáltatta.
A koncert látványilag elmaradt a megszokottól, ha a lángcsóvák hiányára gondolunk (helyettük „csak” tűzijáték, füst és lábdob volt), ám ha a dobbal művelt produkció eszünkbe jut, az tuti, hogy mi is fejre állunk. Történt ugyanis, hogy a második szám közben Fejessel együtt a dob is megemelkedett pár méter magasra, és úgy tolta a számot végig. Oké, gondolta az ember, megvolt a látvány. De aztán, a ráadás közben megemelkedett az egész dob, és vagy háromszor olyan magasra ment fel! Közben a fényeket tartó állványok is átrendeződtek, majd az egész dobfelszerelés Fejessel többször megfordult a saját tengelye körül! Ekkor gondoltuk azt, amit most nem vetnék billentyűzetre, elég az, hogy keresnünk kellett az állunkat a földön rendesen.
(Azóta láttunk a Youtube-on mi is olyanokat, ahol a Slipknot dobosa sokkal keményebben dobolt fejjel lefelé, mint Fejes, respect is neki, de ilyet még magyar bandától nem láttunk, minden elismerésünk!)
A koncert több, mint két órásra sikerült, és a közönség legnagyobb része jól szórakozott. Persze megint volt pár hullarészeg forma, akik egészen sokat fizettek azért, hogy ne emlékezzenek semmire az estéből, de a nézők többsége (akik inkább az érettebb generáció tagjai voltak) jól szórakoztak, ezt a ruhatár felé menet meg is tárgyaltuk.
További képeket erre találtok!