Új sorozatot indítunk a Fesztblogon! De még milyet! Hétről hétre 2-2 zenekar/zenész mesél saját dalairól, azok születéséről, a hozzájuk kapcsolódó vicces sztorikról vagy éppen eddig sohasem hallott műhelytitkokat oszt meg a Kedves Olvasókkal. Minden válaszoló 5 dalt kapott saját eddigi „életművéből”, melyeket diktatórikusan mi beosztottunk kategóriákba, így mindenki repertoárjából ugyanazon szempontok szerint kerül ki az 5 szerencsés kiválasztott szám. Sorozatunk első részében Gradvolt Endrét, a 30Y gitárvirtuózát és Pásztor Annát, az Anna and the Barbies Annáját állítottuk eme nemes, ámde nem egyszerű feladat elé!
Mindenekelőtt lássuk az 5 kategóriát, melyekbe beosztottuk a 30Yés az Anna and the Barbies dalait!
A Sláger: a zenekar legismertebb, legnépszerűbb dala.
A Gyors Menet: a leggyorsabban, legspontánabb módon született dal. (Ezt természetesen a zenekar jobban tudja, mint az okostojás újságírók, így rájuk hagytuk a választás lehetőségét).
A Rejtett Kincs: egy kevésbé ismert, koncerteken ritkán játszott szám, amit a Szerkesztőség különösen kedvel.
Az Új Fiú: a legfrissebb szerzemény
Vicces Sztori: egy olyan dal, melyhez valamilyen vicces történet, anekdota kapcsolódik. (Itt szintén a választ adó zenekar asztala választani.)
Pásztor Anna (Anna and the Barbies)
A Sláger: Gombóc
Zenei szűz-fogantatásnak szoktam hívni a Gombóc születését, mivel nem állok nagy gitárvirtuóz hírében, mégis sikerült egy kifejezetten mély érzelmi gödör fenekén ücsörögve egy “Rubio” névre hallgató elektro-akusztikus flamenco gitáron megírnom. Egy üres lakásban dalolgattam kedvenc Beatles számaimat, (ez egy bevett fájdalomcsillapító módszerem, amikor a lelki-turbulencia nem látszik nyugodni) amikor megakadtam 2 akkordnál, amit egyfajta fura szívharangot kongatott meg bennem. Végtelenítve játszottam egymás után a két akkordot, amíg a tempó és ritmika megnyugodva rátalált a mederre, ahol megnyugtatóan átfolyhatott rajtam. Megidézte a szomorúságom okát, ami először egy dallamban, majd szinte a dallammal egyidőben a végleges szövegben könnyített a keserűség mázsáin. Szerelemről, a zenélésről szőtt álmokról és a hazavezető út kereséséről szól.
A Gyors Menet : Négykézláb
Új dal, szinte pillanatok alatt született meg a fészerben gitárom, majd próbatermi körülmények közt zenekari hangszerelésben, már az első koncert-debütálásakor belopta magát a közönség fülébe…a történet rém ismerős lehet sokaknak, a hajnali “Hamupipőke-pillanat”, amikor végleg tudatosul a józanabbik énünk számára, hogy a mulatozást ideje megszakítani, és bárhogyan is, de hazafelé venni az irányt, az otthon várakozó kedveshez. “Négykézláb, megyek hozzád…” A dalt a 2011-es Volt fesztivál utolsó hajnala ihlette, amikor is egy kispárnának használt pink-afroparókán sikerült ébrednem, pár méterre a fesztivál főbejáratától…egy komfortos bokorban…
A Rejtett Kincs: Márti dala
Nagyon új dal! Egy haveri-körben való végeláthatatlan sztorizgatás után ülepedett le bennünk a felismerés, mennyi fantasztikus dolog történt velünk életünkben, hihetetlen szerencsések vagyunk, hogy sors belekergetett egy csomó megmérettetésbe, a kalandor énünk is igencsak belevitt minket néhány mélyvizes fejesugrásba, amiből, kivétel nélkül, gazdagabb lélekkel jöttünk ki. A szöveg mindenkit arra buzdít, hogy merjen játszani, szeretni, nevetni…élni! A végső dallam és a torzított gitár próba nélkül a koncerten állt össze, Fésűs Márti barátunkról emlékeztünk meg vele.
Az Új Fiú: Ünnepélyesen
Kardos Horváth Janó (Kaukázus) rámtelefonált egy délután, hogy: “Szia Anna, van egy jó nótaötletem nekünk, érdekel?” Persze, hogy érdekelt, pár nap múlva már játszottuk is koncerten! Remélhetőleg a rádiókban is hallható lesz hamarosan. A dalban ünnepélyesen megfogadjuk, hogy nem leszünk többé szerelmesek, de valójában valahol a dal a szerelem igenlése, csak éppen egy vérző-szívű ember nézőpontjából…
Vicces sztori : Nyuszika
2011-ben egy fantasztikus technikai felszereltségű, giga-színpaddal, és 3-5 ezer ember befogadására alkalmas új Budapesti koncert-klubba hívták meg a zenekart. Apait-anyait beleadva végigtomboltuk a közönséggel az estét, amikor a koncert utolsó dalában, éppen a Rocky filmzenéjére, az Eye of the Tiger-re átdolgozott “Nyuszika” címû nótánk refrénjére ugráltunk közönségestül-hangszerestül legvégső extázisban, amikoris “Herádi Decibel Amper2 Hudini Dávid” nagytermetű basszusgitárosunk alatt megnyílt a színpad… Hatalmas szerencséjére “csak” derékig tűnt el, zuhanás közben is a hangszerét óvva, azt a feje fölé tartva pislogott meglepetten, majd egyre elszántabban a kimászással folytatott heroikus küzdelemben (mindezt a közben Rocky-t muzsikáló és a nevetéstől görcsben vergődő zenekar kíséretében…) majd a körülményeket leküzdve, sörrel éljenezte meg magát, majd őt a közönség… És miután a road-ok a keletkezett lukat az egyik mellékhelység leakasztott ajtajával elfedték, kisebb zúzódásokkal, de töretlen dafke-force-szal végigdöngettük az akkorra majd 10 percesre nyúlt tanmesét… Dávidunk ekkor örökölte meg a nagy eltűnő művész, “Hudini” nevét, a fülsüketítő sztorizási szokásai miatt adott “Decibel”, valamint a két leégetett csöves erősítőjéért kiérdemelt Amper2 mellé…
Gradvolt Endre (30Y)
A Sláger: Bogozd ki
Minden zenekarnak, aki eljut odáig, hogy két számjegyben mérheti az évei számát, van legalább egy kiemelt kapudal az életében, ami miatt az emberek egy része bekopog a világa ajtaján, hogy hahó, mi van még odabent. Vagy legalábbis bekukkant miatta a kulcslyukon. A jó kapudal (legalábbis egy underground gyökerekből kinövő rockzenekarnál) az, ami nem direkt, nem tervezett, de valamiért mégis jókor van jó helyen. Nekünk ez a Bogozd ki lett. Sokáig ambivalens volt vele a viszony, pont azért imádtuk, amiért utáltuk. A Bogozd ki éppúgy metafora az eredményekre és az ismertségre, mint az elvárásokra, az alkukra, és bizonyos időn túl a számvetésre. Valójában csak kifelé egyértelmű sláger, befelé sokértelmű kaleidoszkóp.
A Rejtett Kincs: 6 milliárd
Szeretem a digitális effektezés és vágás nélküli klipeket. Mindig leegyszerűsítve és manírmentesen mutatják meg a valóságot, mert nincs más választásuk. Se a dalban, se a hozzá készült klipben nincs valami sok szerepem, biztos emiatt lettem én a forgatáson a playgomb-nyomogató. Vagy azért, mert közvetlenül ébredés után öt perccel kapcsolódtam be, és vállalhatatlan volt a fejem, de háttérstatisztának még azért elmentem. Ezen a kellemes légkörű helyen (Moha Hostel) aludtunk egy időben minden Budapesti koncertünk után, hajnalba nyúló beszélgetésekkel, pókerpartikkal, alkalomadtán másnapi, indulás előtti tengózásokkal vagy petanque-bajnokságokkal tarkítva. Szentimentális emlékoázis a hely is, a dal is.
A Gyors menet: Gyerünk
Hát, ezt nem tudom. Nekem a Gyerünk ugrik be a maga négy evidens, zsigeri akkordjával. A párom kedvenc száma tőlünk. Ez egy 2002 körüli dal, amit szanaszét nyúztunk az eltelt tíz évben, de valahogy mindig meg tudott maradni változatlanul önmagának. Klubkoncerteken és fesztiválos nagyszínpadokon is, ami ritka átfedés egy 30Y dal életében. Manapság nagyon sok időt szánunk a dalok hangszerelésére, keressük a csavarokat és az árnyaltságot a durvább zúzásokban is, mindig több hónapos demózás előzi meg a lemezfelvételeket. Szóval akármelyik dal is az, biztos, hogy csakis valami korai, első lemez előtti darab jöhet szóba. Benne van az alkotói ívben annak a spirálnak a lehetősége is, amiben majd idővel visszaérünk a gyökereinkhez, és megint tíz perc alatt összeáll egy kész dal, ami pont ezért fog tudni működni. Most nem ilyen időszakunk van, nem a gyorsaság működtet minket.
Az Új Fiú: Egypár
Az egyetlen Szentimentálé dal, amit nem szeretek. Sokáig nem is játszottam benne semmit, és nem is igen találtam meg magam benne. Mindenkinek vannak ilyen mumus-dalai. A Müpában a hecc kedvéért beültem a dal erejéig az ütőhangszerek mögé, meg a stúdiófelvételeknél feljátszottam elektromos gitáron nagyjából ugyanazt a témát, ami az akusztikus gitáron szólal meg. Nagyjából ennyi, nincs sok azonosulási pontom vele, egyszerűen fejet hajtottam előtte, hogy mindenki másnak meg igen. Forgattunk hozzá egy kifejezetten szellemes alapötletű és igazán kedves hangvételű klipet is, azt viszont nagyon bírom. Még nincs kész a vágás, de mire a cikk megjelenik, talán már túl leszünk a premieren is.
Vicces sztori: A kezdetek…
Szerintem a legviccesebb az első négy dal együtt volt, amit Sárga lemez címmel vettünk fel demónak, még 2000 végén. Nincs konkrét vicces történet, inkább csak egy ismétlődő, elbénázott elemekből összefolyó állandósult Monty Python életérzés. Tizenötödszörre is kirúgódik a tápkábel a számítógépből, amikor már épp három órája nem mentettünk. Kiszakad az üveggyapotos zsák, amin ücsörgünk az öt fok körüli teremben, amit egy magányos olajradiátorlap próbál felfűteni, és egy 60 wattos csupasz izzó világít be. Nyomorgunk másfél tucatnyian a helyen, ahová öten is alig férünk be, de minden barátunk ott van, mert látni akarja, hogy mi az a nagy dolog, ami itt születőben van. Nincs vizesblokk, az anyagcserefolyományokat egy nagy dézsába gyűjtjük, amit éjszaka (ha lehetőség van rá, akkor esőben, hogy rögtön le is legyen húzva) a bejárat melletti csatornába öntünk, de megbotlunk, és az egész ránk borul. És közben csak röhögünk mindenen, mert mi magunk vagyunk a legnagyobb vicc, ahogy abban a kietlen sufniban annyira véresen komolyan vesszük egymást és a rendíthetetlen, világmegváltó terveinket. Ja, és akkor még heten voltunk, két vokalista lánnyal, egy hegedűssel, és a Papa (Sárközy Zoltán- billentyű) nélkül. Engem mindig felderít, ha berakom azt a négy dalt, és elém ötlik, amit az akkori tapasztalatlanságunkkal és naivitásunkkal gondoltunk a dalokról, a szövegekről, egymásról – meg általában a világról.
Annának és Endinek is köszönjük szépen a válaszokat és a remek sztorikat! Hamarosan jövünk a második résszel!