Vegyes érzésekkel hagytam el a Szigetet a mínusz egyedik nap éjszakáján, nem sokkal éjfél előtt. Előzetesen nem volt bennem különösebb lelkesedés a Gesztivál iránt, de jó szórakozásra azért számítottam. Ehhez képest gagyi fluortominak öltöztetett zenészek és táncosaik nyomták az arcomba a menő mulatóst és a retró technót. Na jó, a Jazz+Az kivételével, mert ők és Dés László jók voltak. Na de a többi?
A Gringó Sztár kezdett, szerencsére csak 30 percet játszottak. Geszti megint nagyon jó hangú lányokat válogatott be a csapatba, Gereben Zita és Sapszon Orsolya hangja fantasztikus, de a zene ……, nos a zene az borzalmas. Geszti saját meghatározása szerint kozmopuritán zenét játszanak, szerintem viszont a sablonos, mulatós, ‘erre iszik a nép!’ stílust képviselik. Szövegileg tényleg csak sallalára és olyan sorokra telik, mint „Nincs a szesszel semmi baj, csak nélküle, hejhó!”? Sírni lenne kedvem, de komolyan!
Zorán fellépésének módja jó ötlet volt, mint ahogyan a zenekarokat átkötő filmbejátszások is, bár az elsőnek hangja egyáltalán nem volt, de aztán az ötletesség ennyiben ki is merült.
Gringóék alatt a nép szolídan unatkozott, de volt aki ezt a 30 percet sem bírta és idejekorán távozott.
A tánckar általában fel szokott dobni egy produkciót, de itt még ez sem sikerült, sőt, a rózsaszín bajszos megjelenésük még kicsit mélyebbre döngölte a színvonalat.
Aztán következett az est fénypontja, a Jazz+Az és Dés László. Annak ellenére, hogy zenéjük egyáltalán nem Nagyszínpadi körülmények közé való, nagyszerű koncertet adtak. A három lány – Behumi Dóri, Kozma Orsi, Váci Eszter – hangja változatlanul csodálatod és Dés dalai sem vesztettek semmit varázsukból. Elhittem Gesztinek, amikor azt mondta, sajnálja, hogy anno abbahagyta velük, helyében én is sajnálnám. Az este legjobb része volt ez a koncert.
A végén jött a Rapülők, kétségkívül őket fogadta a legnagyobb ováció. Ekkor a váltásban játszott kisfilmnek már hangja is volt, felidézték Geszti és Berkes tévés szerepléseit, megjelentek gyerekként együtt a vásznon, majd immár a jelenben felnőttként együtt a színpadon.
És ez az a pont, ahol nem kerülhetem ki, hogy a szponzorációról ne ejtsek pár szót. A Rapülők fellépésével vált fokozhatatlanul kínossá az Adidas erőltetése. A tánckar végig Adidasban táncolt, amitől a nem túl ügyesen koreografált tánc amatőr tornacsoport, kicsit izzadságszagú testgyakorlásának tűnt és amikor Michel mint egy elrontott fluortomi jelent meg a színpadon nem akartam hinni a szememnek. Ennél azért jóval több ízlést, jó ízlést vártam volna Gesztitől. Meg a szponzortól is. Nagyon remélem, hogy a produkciót ők is látták és ők is észlelték annak kínos voltát.
Persze nem csak a melegítők voltak szponzortól, hanem az ékszerek is. Az énekesnők többé kevésbé egyen-Swarovskiban ékszerekben virítottak, amelyek szépek voltak és nem annyira tolakodók, bár azért arra nem ártott volna figyelni, hogy ne legyenek annyira egyformák, vagy éppen akár ugyanazok is.
Visszatérve az Adidas megjelenésére: az ilyen szponzoráció ablakon kidobott pénz, inkább árt, mint használ a márkának.
Visszatérve a Rapülőkre, nekem kicsit vérszegénynek tűnt ez a koncertrész. Nyomták ugyan a slágereket, a közönség vette is a lapot, de az átütő lendület valahogy mégis hiányzott. Ennek ellenére a nosztalgia nem csak, hogy elvitte, de még szárnyára is vette a koncertet és közönségét, visszarepített mindenkit a nyolcvanas évekbe, hogy felidézhesse a rettenetes frizurák korszakát.
Természetesen ott volt Kiki is az Első Emeletből, két szám jutott neki a nagy múltidézésben.
A ráadás egy nagy közös Ringasd el magad volt, aztán 11 óra lett és vége. A közönség békésen elindult haza.
Kifelé a tömeg nem a nagyszerű koncert utáni izgatott képét mutatta, hanem békésen poroszkált. Elégedetlen nem volt senki, hiszen az estét a szép emlékek megmentették. Mert a koncert nem, hogy feledhetetlen nem volt, de kifejezetten feledhetőre sikeredett, ám a felidézett emlékek még órákig, napokig, hetekig lebeghetnek körülöttünk. Ez az az állapot, amikor egy kósza dallam bekúszik az ember fülébe, mire az egy pillanatra megállunk, mosoly csúszik a szájunk szegletébe, mert emlékezünk.