Ebben az évben Pünkösd hétfőjén is folytatódott a PAFE és ha ezt az ötödik napot tesztnek szánták a szervezők, akkor valószínűsíthető, hogy jövőre megint csak négy napos lesz a fesztivál.
Nemzeti program, egy jó banda, nagyon kevés látogató – ez volt a hétfő Várpalotán.
A Mobilmánia hangjai egészen a szállásunkig elhangzottak, sőt még a szöveget is tisztán lehetett érteni. Míg bandukoltunk a susnyásban azon poénkodtunk, hogy biztosan azért jön ilyen messzire a hang, mert nincsenek tömegek a hangszórók előtt, hogy felfogják azt. Aztán beértük és láttuk, hogy igazunk volt.
Parkolókban autók alig – hazafelé hetvenet számoltunk -, a bejáratnál egy lélek se és a metál sátort is bontották már. Döbbenten láttuk, hogy a Borsodi sátorban székek és asztalok vannak, jól le is ültünk, és biztonságos távolból hallgattuk tovább a Mobil maradékát. Tunyo dalára én azért közelebb merészkedtem, simán sétáltam közvetlenül a színpad elé, még kerülgetnem is alig kellett valakit.
A kis létszámú közönségben jelentős többségben voltak a rovásírásos pólót viselő egyedek és a két magyar zászló mellett feltűnt egy árpádsávos is. A hétfő volt a nap, mikor ősmagyarokkal és betyárokkal is lehetett találkozni a Cseri kiserdőben.
A tömeg hiánya okozott többeknek kellemetlen meglepetést, ilyen alacsony részvételre talán a szervezők sem számítottak, de a Kerecsen együttes tanácstalansága minden mosolyogtató volta ellenére szánalmas volt, amint teljes létszámban, kezdésre készen álltak a színpadon, de az MR2 sátorban egy teremtett lélek nem várta őket. Ott álltak szemtől szemben a hangosítással teljes tanácstalanságban. Aztán érkezett két ember, majd újabb három, akik immár előre is mentek, ennek aztán annyira megörültek, hogy játszani kezdtek.
Beültünk a Jager sátor alá – igen, hétfőn ott is székek és asztalok voltak -, hogy egy pillanatot se mulasszunk el az Ismerős Arcok produkciójából. Egyszerű zene, egyszerű szövegek, semmi mögöttes mondanivaló, csak ’tiszta és őszinte’ érzelmek. Nagyon nem nekem való.
Ha ennyire nem volt zeném hétfőn, akkor mégis miért maradtunk? Részemről egy oka volt – a többiek pedig miattam maradtak -, mégpedig a Szabó Balázs Band. Rádióban hallottam őket többször és nagyon kíváncsi lettem rájuk élőben is. A botrányosan rossz hangosítás ellenére nem okoztak csalódást. A maréknyi közönség annyira lelkesedett értük, hogy kétszer is visszajöttek annak ellenére, hogy a Nagyszínpadon már dübörgött az Ossian. Márpedig, ha ott valaki dübörög, akkor a Borsodi sátorban is övék a főszerep.
Négy napig nem szidtam a hangosítást, de az ötödiken kénytelen vagyok, mert az aznapi produkciók hangja botrányosra sikeredett. Különösen a Borsodi sátorban, ahova kizárólag a dobot egyáltalán nem halló, sőt, valószínűleg teljesen süket hangmunkások kerültek.
Búcsúzásként még meghallgattunk egy Ossian számot, majd az Acélszívre elindultunk kifelé. Még egy utolsó köszöntünk a kijáratnál unatkozó biztiboynak és az üresen ásítozó parkolón keresztül távoztunk.
Végezetül pedig egy fénykép két kölyökről, akikkel hétfőn találkoztunk és az ő fesztivál állataikról. Boby a kutya és Jenő a malac. (harap)! – áll a kutya nyakában lévő táblán. Igen, csak így zárójelben, de egyáltalán nem mellékesen.