A SZIN tegnapi napjáról a fejemben maradt második dal pedig mi más is lehetne, mint a Sugababes programjának zárója, persze metonimikusan ez is jelöli az egész koncertet, meg az estét is. Akárki akármit mond, ne higgyétek el: a csajok tegnap letépték a fejünket, olyan kurva jók voltak.
Nem, semmi köze ennek ahhoz, hogy gyorsan becsaptunk egy 55%-os meggyet, amit kispunk-altalásból visszaértem a partfürdőre tegnap este, meg néhány sört. Az énekes csajok és -zenekarok nekem nagy fixációm, a 2009-es Pink-koncert életem egyik legszebb emléke, és mire a Chicane műsora véget ért, mi már pozícióban ültünk a Satellite Bar-ban a nagyszínpad előtt, mutogattuk a metálvillát, és vártuk a csajokat. Meg bosszankodtunk, hogy nem csinálhattunk velük interjút. Aztán kis csúszással persze, de megszólalt egy basszus, meg egy wah-s gitár, teljes zenekar, és akkor a három, különböző színű minirihába csomagolt cukorka is feltipegett kellően brit akcentussal üdvözölni a közönséget. Mi meg már az első néhány szám alatt fogjuk a fejünket, hogy ilyen nincs, itt ez a nemzetközi méretű, tök egyértelmű pop-produkció, és halálkomolyan, tisztességesen, meghangszerelve, eljátszva küldik a dalokat a nekik minden bizonnyal istenhátamögötti nyárvégi fesztivál nagyszínpadán. Azokat a dalokat, amiket legkésőbb első refrénnél szinte kivétel nélkül felismerek én is, én, aki sose hallgattam végig egyetlen Sugababes-lemezt sem.
A fejünket kellett rendesen fogni a továbbiakban is, a csajok tökéletes magabiztossággal tolták végig a besztofot, régit, újat, és bár a címét legfeljebb egy-kettőnek tudom, annyi azért mindig beugrik, hogy ja igen, a liftben hülye színű nyakkendős pasikat elcsábítós videó, vagy a karácsonyi céges buli a Love Actually-ből, vagy a különböző arcú emberek változnak át egymásba videó. Van itt minden a hangszerelésben, akusztikus gitártól kezdve dübbögő basszusig, szépen, darabosan odatett torz gitár, meg autentikus 80-as évek szintihang, de ebben a kontextusban tök egyértelműen reflektáltan, már-már ironikusan. Nem gondolom, hogy a Sugababes ‘ironikus’ akart volna lenni, és azt sem gondolom, hogy ez egy vicc, és igazából azért volt jó, mert annyira rossz és stb. Nem, ez teljesen tisztán és világosan volt kurva jó, azért, amiért a jó popzene is jó: mert az F-C-G váltás mindig működik, mert akár tudományos alapon is ki lehet dolgozni, hogyan kell dinamikus belépést csinálni, hogy az még az ilyen cinikus punkokat is elkapja, mint én — és ezeket a számokat meg olyan arcok írták, akiknek nagydoktorijuk van ebből, vagy Nobel-díjuk.
A nem túl hosszú, nem egész másfél órás koncert tehát első pillanattól az utolsóig kőkeményen odarakott performansz, bármilyen furcsa is a teljesen szemérmetlen popzenét ‘kőkeményen odarakni’. Az egyik nagy tanulság, és az egyik ok, amiért ez jó, pont ez, hogy igenis lehet. Hogy nem kell itt fanyalogni, hogy nem nézünk zenetévét, nem hallgatunk rádiót, mitnekünk a műanyagpop; de aki pusztán ilyen idióta elvek miatt nem képes átérezni, mekkora csodálatos nagy és sodró és tökéletes mondjuk a záró ‘About You Now’, ahogy ezzel a hangszereléssel elindul a refrén, az el bírna menni simán a Sex Pistols nagysága mellett is legyintve. Ideologizálgatni mindig lehet (én is épp azt csinálom, ebből is látszik), de ne felejtsük már el közben élvezni az egészet. A Sugababes és általában a szemérmetlen popzene nekem sokszor ezt juttatja eszembe, amellett, hogy visz magával és még másnap is benne van a fejemben, hogy “but I know how I feel about you now”.
Csodálatos volt a Sugababes, és akkor még nem beszéltünk arról, mekkora buli lesz ugyanitt ma este a Scooter meg a Europe. Ezeken is lehet röhögni, de mondjuk a tavalyi Europe-lemez semmivel sem volt nevetségesebb, mint a tavalyi Bon Jovi, sőt; a Scooter meg szinte filozófiai magasságba tudja emelni a prosztó alapokra “yeah” üvöltözését, szóval én azt mondom, ma este még nagyobb buli lesz, gyertek.