Világtalanok világa (Amadou & Mariam a Szigeten)

Amikor Mariam Doumbia és Amadou Bagayoko segítőjükbe karolva kiléptek színpadra és hagyták, hogy kedvesen odavezessék őket a mikrofonhoz, annyira megható volt a jelenet, hogy az ember egy percre el is felejtette, kik is ők, mit is jelentenek a mai világzenének. No nem is kellett sokáig várni, hogy eszünkbe jusson, a Mali legkeresettebb exportcikkének számító páros ugyanis csodás koncertet adott.

Manu Chao és Damon Albarn nem nagyon szoktak tévedni, márpedig mindketten nagy rajongói a zenészházaspár modern popzenei elemekkel vegyített etno-slágerparádéjának. Előbbi ráadásul producerként is közreműködött a befutást hozó Dimanche á Bamako felvételénél, és valóban, a koncerten is jól hallható volt a tipikus Manu Chao-féle hangzás, a finom kongás betétek, lépegető basszusok és a Stratocaster (már megint a Stratocaster…) összetéveszthetetlenül meleg, magas hangszíne. A két fekete vokalista, a kongás lány és a főszereplők folytonos mozgása, lágyan ringatózó tánca már önmagában is fantasztikus vizuális élményt nyújtott, a vizuális elemek mellé szerencsére maga a zene is felzárkózott; Amadou és Mariam nagyon jó dalokat írnak.

Zenéjük valahol a klasszikus értelemben vett afrikai népzene hagyományait viszi tovább, anélkül, hogy túlságsan autentikus, esetleg idegen fül számára értelmezhetetlen lenne; Amadou jellegzetes gitártémái sokszor a blues- és a rockzene felé kalandoznak el, néha egyenesen a modern angolszász gitárzenék (illetve azok előképeinek) hatása köszön vissza. Ritka a keménykedés, a lendület nem a torzítópedálban, hanem a lüktetésben van, abból pedig akad bőven: nem véletlen, hogy a népes közönség első harmada végigtáncolta a bulit. Érdekes egyébként, hogy ugyanitt a Calexico valahogy “nem jött át”, ám amennyire nem illett szabadtéri színpadra az ő produkciójuk, annyira tökéletes választás volt a Világzenei Nagyszínpad a vak páros koncertjéhez; nyilvánvaló, hogy a közönség jelentős része eddig csak hallomásból ismerte őket, a második szám végére viszont szinte mindenki fülig érő mosollyal hullámzott a többiekkel. A kísérőzenészek (a két vokalista és a kongás mellett egy billentyűs, egy basszusgitáros és egy dobos működött közre) hibátlanul tették a dolgukat, látszott, hogy nem faarcú session-zenészekről van szó, hanem tényleg élvezik, amit csinálnak. A legújabb, Welcome to Mali című lemez programjának nagy részén kívül persze elhangzottak a Dimanche á Bamako gyöngyszemei is, ezeket pedig úgy tűnt, jobban ismerték a koncertlátogatók.

Igaz, tulajdonképpen akármit játszhattak volna, mert Amadou és Mariam zenéje egyáltalán nem dalközpontú, a lényeg a keret, ami az egészet egyben tartja, az a bizonyos karakteres hangzás, ami első blikkre felismerhetővé tesz egy (illetve jelen esetben kettő) előadót. És persze a hitelesség, az érzés, hogy ők tényleg azok, aminek a zenéjük mutatja őket; az elmúlt évtized jelentősen felhígult világzenei mezőnyével épp az a probléma, hogy ez a láncszem hiányzik: osztrákok játszanak balkáni punkot, magyarok raggáznak, hollandok dolgoznak keleti motívumokkal, és mind-mind jól csinálják, csak éppen az egész nem több egy jól eltalált viccnél, kiváló stílusgyakorlatnál. Nos, amit ez a két kedves ember művel, az jóval több puszta tréfánál: ők hoztak valamit, amivel bármit csinálhatnak, mindig az övék marad, mert igazi. És az igazi jó.

Maradj még, olvass még! Csak neked ajánljuk:

Negyedik napon odakint A brit invázió napján már délután 2kor kint evett a fene és egy fergeteges house-party közepén múlattam az időt széles mosollyal az arcomon a Mokka Cuka pultjánál. Többek közt az ilyen agyament party időzítések miatt is imádnivaló rendezvény a Sziget...
A fesztivál derekán: a harmadik nap a Szigeten A péntek, a péntek. A világon mindenhol a party, a szórakozás napja ez. A Hajógyári szigeten sincs ez másképp, csak annyi különbséggel, hogy a Szigeten a környező napokon is nagy a buli, legyen az csütörtök, vagy éppen szombat. Lássuk mi vár ránk a h...
“Utáljuk a rasszistákat!” A címben szereplő paradoxonon röhögtünk tegnap egész este. Kínunkban talán, meg hogy legyen min szórakozni. Mert a Sziget nulladik napján annyira nem lehetett. Hiába a mega-giga-szuper koncert maraton, és a kismillió fellépő, a Zene A Rasszizmus Elle...