Emberek nagyon messziről (Calexico a Szigeten)

Nagyon kevés zenekar van, amire azt mondaná az ember, hogy mindenképpen illik megnézni legalább egyszer — elég hülyén is hangzik az ilyesmi — de a Calexico valami ilyesmi. Megnéztük, a várt reveláció elmaradt, de tudjuk, miért.

Amikor a Calexico kapcsán a kultikus státuszt és az egyenletes színvonalú, szinte hibátlan életművet említjük, mindig elfelejtjük, hogy ezeket a dolgokat igazából mi is úgy olvastuk, és nagyon kevesen vannak köztünk, akik ténylegesen végighallgatták legalább két lemezüket. A Carried To Dust szépen bedobta őket a köztudatba – pedig előtte sem voltak ismeretlenek – ők viszont maradtak ugyanolyanok, ami láthatólag meglepte a tegnapi koncert közönségét. A Calexico problematikája ugyanis éppen abban rejlik, hogy nagyon messziről (Tuscson, Arizona) jöttek, egy olyan világ batyujával a vállukon, amit mi legfeljebb a nagy amerikai elbeszélők keserédes sivatagi történeteiből ismerhetünk, olyan hatásokkal és kulturális hozadékkal, ami (kelet-) európai fül számára néhol legfeljebb respektálható, de nem kifejezetten élvezhető.

Mielőtt azonban bárki azt gondolná, hogy ez egy negatív kritika, egyvalamit fontos leszögezni: tény, hogy az alapból hosszú és javarészt visszafogott dalokba iktatott hosszas hangszeres szólók sokszor unalmasnak és feleslegesnek tűntek; tény, hogy ez a zenekar aztán végképp nem egy fesztiválra való, ahol a háttérből dübörög a reggae-sátor basszusa; tény, hogy a mariachi rövid távon érdekes, hosszú távon kissé idegesítő…de az is tény, hogy a Calexico legjobb pillanataiban igenis hátborzongatóan jó volt, néha szinte egy hang nélkül értek el abszolút katarzist, a folyamatosan építkező, visszafogott struktúrákkal, melyek soha nem értek fel a csúcsra, hanem pont előtte visszafordultak, csak megmutatták nekünk a fényt az alagút végén, de nem engedtek belépni. Ilyenkor érezte az ember, miért tartják a Calexico-t napjaink egyik legfontosabb zenekarának, nem a hosszú trombitaszólók alatt. Nem véletlen, hogy az új album befogadhatóbb, direktebb dalai, a “Two Silver Trees'”és a “Victor Jara’s Hands” aratták a legnagyobb sikert. Joey Burns jó és határozott frontember – és az exem szerint “faszán jó pasi” – a spanyol gitáros és a mexikói fúvós-énekes biztosítják a multikulti-életérzést, de nem csupán az imidzs miatt vannak ott, tényleg beleteszik a saját kultúrájukat, a saját zenéjüket a Calexico hangzásába.

Tegnap tehát a Calexico nem bizonyította, hogy mindenképpen kihagyhatatlanok lennének, mi viszont azt nem bizonyítottuk, hogy ez nem azért van, mert áthidalhatatlan kulturális különbségek vannak köztünk. Egy-egy pillanatra belekóstolhattunk, milyen az, amikor az ördögszekeret sodorja a szél a mexikói határvidéken, miközben a háttérben lustán pöffeszkedik egy valószerűtlenül nagy iguána, a kocsmából pedig lövöldözés és éneklés hangja hallatszik. Persze ez a világ csak a képzeletünkben létezik, a legtöbben sosem jártunk arra, így a Calexico zenéjének megítélése is csak a képzelőerőnkön múlt. A javarészt külföldiekből álló közönség mindenesetre hálásnak bizonyult az élményért, amit ha megérteni nem is, de átérezni talán lehetséges volt.

Maradj még, olvass még! Csak neked ajánljuk:

Beszélgetés egy jegyüzérrel Jegyet vesznek, eladnak, elképesztő üzleteket bonyolítanak le öt perc alatt, mindeközben vadul kiabálnak. A balatoni nyár obligát "meis, bitte!" kiáltása mellé sikerrel zárkózott fel a szigetes jegyüzérek "napi- hetijegyet vennék/eladnék" jelszava. D...
It’s only rock’n’roll (Primal Scream a Szigeten) A Primal Scream kapcsán gyakran szokás a legendás/kultikus/fontos/stb. kifejezéseket használni, ami nem meglepő, tekintve, hogy az elmúlt két évtized egyik legizgalmasabb és leginnovatívabb bandájáról van szó. A hajdani Jesus And Mary Chain-dobos Bob...
Megakoncertek a Sziget nulladik napján! A Nagyszínpadon aznap déltől – néhány külföldi vendéggel kiegészülve – javarészt a hazai rock műfaj jelesei és ifjú tehetségei lépnek majd fel, míg a Világzenei Nagyszínpadon ezzel párhuzamosan a magyar jazz képviselői állnak majd színpadra. Ez a hel...