De miért nem ők? (Snow Patrol a Szigeten)

A skót és északír tagságú, visszafogottan világhírű Snow Patrol perfekt popkoncertet adott első nap a Sziget nagyszínpadán, melynek kapcsán felmerült a kérdés, hogy vajon miért nem ők a Coldplay?

Mikor Chris Martin annak idején gagyi esőkabátban kóválygott valami eső áztatta parton és mindenféle sárga dolgokról énekelt, még senki nem gondolta volna, hogy nem is olyan sokára mega-giga-világsztár lesz, hollywood-i színésznőt vesz feleségül és zenekara a kétezres évek egyik legnagyobb sikerű formációjává válik. A tegnapi Snow Patrol-koncert alatt többször is eszembe jutott, hogy ha Gary Lightbody és a többiek kicsivel korábban kapcsolnak és nüansznyival előbb jelentetik meg a befutást hozó Final Straw nagylemezt, vajon nem ők koncerteztek volna-e a Sportarénában papírmasé pillangók és általános imádat közepette.

Persze nem kérdés, hogy a Coldplay sem csupán a vakszerencsének köszönheti a sikert, a párhuzam mégis több soron megállja a helyét; jó, rádióbarát dalokból és katartikus refrénekből a Snow Patrol sem szenved hiányt, Lightbody hasonló karakter mint Martin (csak egy kicsivel hétköznapibb, egyúttal szimpatikusabb), a kísérőzenészek pedig mindkét zenekarban kellően jelentéktelennek tűnnek, mégis, nélkülük semmi nem működne — ezen a turnén ráadásul a Belle & Sebastian-dobos Richard Colburn is velük tart perkásként. Az őszülő halántékú úriemberről egyébként Lightbody bemutatásként csak annyit mondott, hogy “elképesztően jóképű és nagyon szenvedélyesen csókol”  — az átvezető szövegek egyébként kifejezetten viccesek voltak, a klipek – és főleg a legutóbbi lemez patetikus stadion-rockja – alapján nem gondolná az ember, hogy a hórihorgas frontember ennyire laza. A többiek, a nagyon kúl basszusgitárost kivéve, inkább csendben teszik a dolgukat, csak a pörgősebb számoknál látszik rajtuk, hogy élvezik, amit csinálnak.

A minden igényt kielégítő, nyugati mintára ráadás nélkül befejezett (A himnikus ”You’re All I Have” volt a zárszó) szett során elhangzott az összes fontos sláger, a “Spitting Games” nosztalgikus mosolyt csalt az arcokra, a “Run” és a ‘”Chasing Cars” vad öngyújtózásra és együtt éneklésre késztetett, az új lemez egy-két dala pedig tökéletes volt arra, hogy az ember kicsit körülnézzen és lássa, hogy bizony az obligát nőnemű rajongókon kívül sok srác is ott van, táncol és énekel, bár a Snow Patrol-t soha nem is vádolták, hogy “csajzenét” játszanának, sőt, a két korai lemez power-pop vadulása is visszaköszönt egy-két dalban. Lightbody folyton mászkált, ugrált, hol gitározott, hol nem, néha elfelejtette a szöveget — és nem is próbálta eltitkolni — szinte végig mosolygott, kedvesnek tűnt, na. És elképzhető persze, hogy ez csak az a bizonyos nyugati profizmus, amiről annyit beszélünk, de ha valaki ennyire kedvesen profi, akkor végső soron kit érdekel…