Szerintem Sound – Harmadik nap

Ahogy már tegnap megállapítottuk, a Sound halott esőben. Ellenben ha süt a nap, több se kell, csak egy csepp fény, és már mindenki vetkőzik, megőrül,vél, és éltet. A lányok egy szál semmi divatbemutatóban gondolkodnak, a fiúk a csajozós énüket rángatják elő, s már indulhat is a buli.

A harmadik napnak már jóval nagyobb lelkesedéssel kezdtünk neki, mint az eső áztatta másodiknak. Az alapkellékként felöltött fürdőruha végül is nem lett Balatonban áztatva, helyette vodkásával és rántott sajttal kezdtük a napot a fesztivál területén kívül eső Lugas étteremben. Az egészen megfizethető Sound menü negyede már kipróbálásra került, a melegétel-utalvány beválthatósága pedig még intenzívebb törzsevésre szólít minden délben.

Teli hassal, és némi vodkásával a szervezetben, átlapoztuk a belső menüt is. Azt mondja, Eskorzo a Nagyszínpadon. Némi utána olvasást követően kis csapatunk úgy döntött, hogy a grenadai ska zenekar ütemeit nem hagyhatjuk ki, pláne úgy, hogy ebben a sávban éppen nem ütközik más kihagyhatatlannal. Választásunk végül tökéletesnek bizonyult. Mire elértük a nagy gyepet, már javában folyt a latinos vonulat, aminél elsőként az éles váltásokra lettünk figyelmesek. A már említett
ska erőteljesen keveredett a rock’n’roll-lal, hogy az egészet egy lassú betéttel öntsék nyakon, kétségekben hagyva az avatatlan füleket a dolog stílusát illetően.

A visszatapsolt Eskorzo számot már nem volt időnk meghallgatni – pedig igen jónak ígérkezett, – mert a T-teraszon már várt ránk a Kyoto Jazz Massive muzsikája, ami egy gyors cserét követően az 5-ös kezdés helyett későbbre csúsztunk. Ezt azért sem bántuk, mert 5-kor még javában folyt a vodkása a Lugasban, amit nehéz szívvel hagytunk volna ott oly hirtelen. Pedig mily kár is lett volna ebben a
felállásban: lemaradva a lágy jazz ütemeiről.

A Goulasch Exotica koncertjét csak hírből hallottuk, de a „népies ******, ahol a csaj fennhangon üvölt, tangóharmonika kíséretében” mondat után úgy gondoltuk, hogy talán mégsem most ismerkedünk meg a magyar folklór gyöngyszemeivel – ami akár jó is lehet, – helyette inkább a Brains ütemeire pörgünk a nagyszínpadnál. Az általunk néhány számra elkapott Agyak igazi pörgős, zenei
stílusdömpinggel mozgatták meg tagjainkat. A fiúk nem vicceltek: a drum&bass-től a hip-hop-ig, a dancehalltól a rockig, illetőleg a raggától a folkig mindent felsorakoztattak, hogy mindenki megtalálja a kedvencét, amit befejezésként egy ütős metálnak nem nevezhető, de erősen arra hajazó számmal zártak.       

A Brains-re való tombolást követően sietősre vettük a figurát a melegedők, és itatók irányába, eszerint először a Borfaluban kötöttünk ki, ahol jófajta nedűk közül válogattunk, majd a PestiEst kínálatába hallgattunk bele, ahol Black Cherry tolta számunkra megfoghatatlan zenéjét, minek meghatározásában sokat nem segített a nagysátor mellett ülés, és az Orbital paralel hangzása. Az összkép viszont nem volt annyira szörnyű: kemény alapokon nyugvó húrtépést kaptunk.


Nem hagyhattuk ennyiben, az egyiket hallani akartuk a maga valójában, s mivel egy külső információ szerint az ember nem halhat meg anélkül, hogy egy Orbital koncertet ne hallgatna végig, megpróbálkoztunk becsatlakozni a tutiba. Az eddigi kemény alap még jobban megrengette belső szerveinket a színpad felé közeledve, ahol legalább már nem fáztunk a tomboló embertömeg hőjét
élvezve, de azt egybehangzóan konstatáltuk – már ha lehet így -, hogy bizony jöhetett volna a kaszás az Orbital 
előtt is. Hogy a jó időben tobzódva elüssük az időt, azon kezdtünk el gondolkodni, vajon a két ürgének azért világít a szemüvege, mert az dizájnos, vagy azért, hogy lássák a billentyűket? Majd miután ezt a költői kérdést átrágtuk, memóriajátékkal ütöttük el az időt. Ki tud többet megjegyezni a felvillanó képekből? Volt ott akasztott ember, gomba, kéz, és hangsáv is persze, no de az nem ért, túl egyszerű, és túl hosszan mutatott dolog volt. Felmelegedtünk, szórakoztunk, elindultunk.


Szerencsénkre megkeveredett a T-terasz műsora teljes mértékben, így éppen Rodney Hunter és kis csapata zenéjére sikerült befutnunk, ami az este másik nagy meglepetése volt számunkra. „Az osztrák G-Stone elektroiskolaegyik legismertebb lounge-művésze”, ahogyan azt az Est különszámunk is állítja,
fergeteges partyt adott, ami akkor indult be igazán, mikor elszállt a hangosítás, majd a fénytechnika is. A közönség tombolásba kezdett, a dobos pedig egy laza impróba, ami hatalmas sikert aratott. A hangulatot fokozandó a billentyűs is beállt verni a taktust, ekkor kerülhettünk csak igazán euforikus
állapotba. Hosszabb jövés-menést, technikai intézkedést követően végeredményben sikerült visszaállítani a rendet, hogy a fiúk tiszteletüket tehessék a pop királya, Michael Jackson előtt. A kissé távolról már akár eredetinek is hangzó Thriller úgy megtáncoltatta a közönséget, hogy legszívesebben el sem engedtük volna őket a színpadról, egészen a Röyksopp és a Moby koncertig. A tán mindenüket Rodney-ért adó lányokat szépen lassan a backstage-be kérték, majd befejeződött ez a koncert is. A hangulat talán éppen a technikai hibának köszönhetően hágott ily magaslatokba, amit profizmusukkal egy pillanat tétlenség nélkül hidaltak át.

A Groove Armada-ra történő áthangolást már nem vártuk meg, mivel elmaradt, így a
melegedőnek kijelölt PestiEst felé vettük az irányt, ahol teltházas koncertet
adott a csapat. Némi sör és Long Island elfogyasztását követően a Heineken
Parti Arénában kötöttünk ki, ahol táncoltunk is, meg nem is, fáztunk is, meg
nem is. A számunkra koncepció nélkülinek tűnő zenei kavalkádból lassacskán
kimenekültünk, hogy valami értelmeset találjunk az estében. Elindultunk Erick
Morillo felé, no, nem itt találtuk meg, az egyszer biztos.