Az első alkalommal nagyszínpadon játszó magyar zenekarok közül tegnap délután a Vad Fruttik mutatta be, hogy egy Telecasterrel a latinos-jazzes zene is üt. Nem csak a kánikula miatt izzadtunk le a bulijukon, hanem a ritmusok és a fíling is megugráltatták a közönséget. Én megmondtam, hogy idővel ez nagyon jó lesz.
Mikor cirka másfél éve azt írtam a Vad Fruttik első A38-as koncertjéről, hogy jó lesz ez, adjunk neki egy kis időt, az összes rajongó és még a zenekar is megsértődött egy kicsit. Nem akarom azt mondani, hogy persze igazam volt, de hát komolyan, hasonlítsuk össze: akkor egy kicsit ijedt vidéki zenekarként léptek fel a hajón, most pedig lehet, hogy szintén ijedtek voltak, de mégiscsak egy nagy fesztivál nagyszínpadán álltak a közönség elé, és olyan magabiztosságot sugároztak, hogy talán csak Likó Marcell énekes az elején kicsit ritkásabb kommunikációján lehetett lemérni a drukkot. A Vad Fruttik cirka másfél év alatt nagyon kinőtte magát, csinált egy új lemezt, egy tök jó videót, ráadásul az egyik legjobb új dalhoz, és az utóbbi időben azt nyilatkozták, új hangszerekkel-megszólalásokkal kísérleteznek. Ezt bizonyították hangosan és erősen a nagyszínpadon tegnap délután.
Az agyrohasztó meleg még akár mediterrán-latin is lehetne, és így jó háttér a Vad Fruttik latinos-jazzes-szambás-stb. témáihoz. Igazából persze szembe tűző napban senki nem szeret játszani, Likó Marciék viszont az első pillanattól kitettek magukért. Rögtön feltűnt, hogy Kerekes Gergely gitáros már nem a hiányzó testű elektro-klasszikus gitárján játszik, hanem egy Telecasteren (a The Kolin és a 30Y után kezdek összeesküvést sejteni, hirtelen minden magyar zenekar elkezdett Telecastert használni), és ettől megdöbbentően megváltozott az egész zene. Hatalmas előnyére. A Telecaster karakteres magasai, a hang határozott tónusa, jellegzetes teltsége (vagy vékonysága) hirtelen igazi rakenrollt csinált a latinos-lebegős lazulásból: a “Rió” döngölő basszusával együtt pl. olyan lendületet produkált, hogy öröm volt hallgatni. A kötelező darabok, a “Sárga Zsiguli” vagy a “Nekem senkim sincsen” szintén mintha új dimenzióba kerültek volna; ráadásul a Vad Fruttik azt a tegnapelőtt kialakult meggyőződésemet is megcáfolta, hogy minden magyar zenekarból ki kellene dobni a billentyűst. Ezért szerencse, hogy a dalaik eredetileg latinos-billentyűsös dalok voltak, amikből most lett rakenroll: a zongorák és orgonák így tökéletesen integráltan szólnak, nem elkenés, gyengítés, mint másoknál, hanem a téma részei maradtak, és remekül szóltak.
Előkerültek persze az új lemez számai, sőt elhangzott egy annyira új dal is, hogy még az új lemezen sincs (“Lehetek én is“, de a neten van). A “Kemikáliák” szörnyű nagyot ütött, és mivel utána indulnunk kellett a backstage-be, hogy interjúkérdésekkel várhassuk Likó Marcit, a további dalokat csak hátulról hallottuk. Furcsa, hogy bár a Vad Fruttik igazából kisebb klubokba kitalált zenekar, belső térbe való mozgást indukáló dalokkal, azért ilyen hangerővel, ilyen intenzitással, ilyen hangzással óriásit szólt a nagyszínpadon. Nem akarom azt mondani, hogy én megmondtam; de én megmondtam, hogy ez milyen jó lesz
A Vad Fruttik énekesével, Likó Marcellel készült interjúnkat itt találjátok.