Valamiért nekem minden régivágású, nyomulós rakenrollról nem a Beatles, hanem a Velvet Underground jut eszembe, akármit is csinálok. A Franz Ferdinandról is, akármit is csinálnak. A tegnap esti koncertről
konkrétan Lou Reed Szigetes fellépése, bár annál azért sokkal jobb volt.
A Franz Ferdinand új lemeze egyesek szerint nagy durranás, mások szerint meg nem. Nem hiszem, hogy ez egy feltétlenül eldöntendő kérdés, a tegnap esti koncertet pl. tökéletesen lehetett élvezni anélkül, hogy az embernek kialakult álláspontja lenne. Mikor 11 után néhány perccel színpadra léptek a skótok, rögtön rájöttem, mi hiányzott nekem egész nap: hogy ne csak felülről lefelé pengetett egyelős témák legyenek beindulásként. Alex Kapranos és Nick McCarthy gitárjai pont kellően csörömpöltek, pont kellően csattogtak, és pont kellően kúl módon ritmusoztak, törték a le-le-le egyeket kis kiállássokkal, visszahúzásokkal, lefogásokkal. A nap másik nagy tanulsága, hogy igazából minden jó zene kurva egyszerű.
Az új lemez számain kívül persze már az első néhányban ott volt a “Do You Wanna“, a “Walk Away“, és pont azt kaptuk, amit (én személyesen) szerettünk a régi Franz Ferdinandban: a tipikusan rakenrollos lecsapásokat és témákat, az ének recitáló sorai végén a karakteres le- és felfelé fordulásokat (biztos nem csak nekem jut eszembe szegény Jim Morrison néha ezekről a hajlításokról), a dalszerkezetek tökéletesen befogadható egyszerűségét. Kapranos kiváló frontemberként magyarul köszönte meg a tapsot és az ide-oda lengő kézerdőt; még azt is elmondta, mennyire örülnek, hogy ismét Magyarországon játszanak, és érdeklődött, hogy vagyunk, hogy vagyunk. A közönséget egyébként is rutinosan, mégis közvetlenül és barátságosan vezényelte: a koncert második felében még egy általános iskolai ének-zene óra “zenei kérdés – zenei válasz” feladatát is eljátszatta 10-15 “oh yeah” előéneklésével. Ez meg a dalok közösen járultak hozzá, hogy a nagyszínpad előtti tömeg kétségtelenül nagyon élvezte a produkciót (abból is le lehetett mérni, hogy a Franz Ferdinand alatt láttam a legtöbb bungee jumping-ost). Az első egy órás blokk vége felé ugyan már lassult egy kicsit a buli: egyre több és egyre hosszabb hangszeres betét, szólószerű, pörgetős gitározás; ha nem azzal zárult volna ez a része, hogy a zenekar mind a négy tagja beszállt egy nagy közös dobszólóba, azt mondanám, el volt engedve a vége.
A ráadás húsz perce visszahozta, aztán hasonlóan elengedte. Masszív, nem túl hosszú fesztiválprogram volt ez, kötelező számokkal és az új lemez kiemelt darabjaival, és ez szerencsére nem jelenti, hogy erőtlen vagy hakni lett volna. Csupán a színpadkép, a frontemberi és zenészi aktivitás túllépett ezen: a rakenroll nem komplexitás vagy időtartam kérdése, hanem a jó daloké, azokból pedig rendesen hoztak. Egy-két számban náluk is azt a konklúziót vontam le, hogy akár csak a The Kolin, a Franz Ferdinand is tagja a “Több Joy Division-t a popzenébe” mozgalomnak: a jellegzetesen lépkedő gitártémák sokszor kiabáltak ki a saját jellegzetes gitártémáik közül. Összességében ez a koncert csodálatos zárás lett a VOLT első napjának: paródiától őszinte nyomuláson keresztül végre estére eljutottunk a hamisítatlan, szórakoztató rakenrollhoz. És látá a közönség, hogy ez jó.