Az igaz, hogy tíz perccel a Belga nagyszínpados fellépése előtt még nem tömegeltek az emberek, de öt perccel előtte már igen, és a három égszínkék három részes öltönybe (meg persze sapkába) öltözött őrült le is tarolta őket rendesen. A Belga egyszerre volt stílszerű és energikus kezdés a VOLT nagyszínpadának.
Bevallom őszintén, én sosem szerettem kimondottan a Bëlgát, mármint sem úgy, hogy sok számukat végig tudjam, mint a közönség gyakorlatilag minden tagja, sem úgy, hogy automatikusan viccesnek találjak bármit, ami tőlük elhangzik. A kezdő “Mit parodizálsz” persze minden kétségen felül vicces, és ne is menjünk bele, pontosan mit csinál elméleti síkon a “paródia” fogalmával; mindenesetre rögtön a kezdésnél úgy indította el a közönséget, hogy abba még én is tudtam kapcsolódni. Se hülye hangokért, se hülye mozgásokért nem kell a szomszédba menjenek Bëlgáék, sőt közönségért sem, és az olyan közönség, aki ilyen bazi melegben ilyen lelkesedéssel nyomja az ugrálást a “Zsolti a béká“-ra, az igazából tökéletesen érdektelenné teszi az ellenérveket. Mintha még így is védené magát ez a zene mindenki ellen, akinek nem tetszik. Mint pl. ellenem.
Nem mintha akár a Bëlgának kellene velem foglalkoznia, vagy nekem a Bëlgával, ha már itt tartunk. Én viszont most megnézve őket ismét csak arra tudok gondolni, a hip-hop (akár magyar nemzeti, akár komoly, akár parodisztikus) valójában sokkal élőbb zene, mint azt nagyon sokan gondolni hajlamosak: azok a poénok, amik rajtam egyáltalán nem szoktak működni videókban vagy lemezen, élőben sokkal hajlamosabbak a működésre. Sokat dob ezen persze a szét-össze típusú színpadi ugrálás, a teljesen hülye arcok, a sokszor teljesen, megdöbbentően nem illeszkedő háttérhangok. Nem nagyon volt okunk panaszra a nagyszínpad hangosításánál: Titusz alapjai meg a sok-sok rájuk kevert effekt megfelelő hangerővel készített fel a nap további eseményeire, a dumálás (nevezhetjük énekeknek, bárminek) dinamikától és szuflától függően szólt ki ebből nagyon vagy kicsit. A Bëlgának persze ez is mindegy, mármint hogy mennyire érthetőek vagy nem azok, hiszen a közönség nagy része amúgy is tudja őket.
Én azért viszonylag hamar meguntam, annyira legalábbis, hogy a Soproni Sörbázisra vonuljak vissza Soproniért. Közben persze (a pultnál álló többi emberrel) továbbra is bólogattam a bítekre, röhögtem a direkt hülye szintiken és 3+2-idézeteken. Kánikulában, napfényben, a VOLT fesztivál első nagyobb fellépőjeként a Bëlga úgy nyitotta meg még nekem is a nagyszínpadot, hogy a lendület, amit itt (meg aztán a The Kolinon) szedtem össze, az a sok Soproni dacára is kitartott estig.