A General Musik Direktion közvetlenül a Mura partján fekszik, s így szerencsére könnyű odatalálni.
A hely papíron 550 főt képes befogadni, szerintem maximum úgy, hogy mindenkinek ül még a nyakában valaki
(vagy ha éppen az anorexiás törpék közgyűlésének ad otthont, de hagyjuk az „életszerű” példákat).
Kb. 250-300-an lehettünk és szépen meg is telt az inkább széles, mint hosszú terem.
A 20 órás kezdés helyett valamivel 21 előtt léptek színpadra, Will Calhoun hawaii mintás ingben ült be a
dobok mögé, Doug Wimbish (basszusgitár) Bruce Lee polóban, Corey Glover (ének) CBGB-s kapucnis pulcsiban, Vernon Reid (szólógitár) talpig feketében, talán rakétát ábrázoló polóban jelent meg. A rövid intro után, amit Doug Wimbish jócskán megspékelt kutyaugatás effektekkel – amiben többször is örömét lelte az este folyamán, kiérdemelve ezzel, hogy átkereszteljem magamban Doug-ról Dogra –, az Auslanderrel nyitottak, megadva az alaphang(ulat)ot. Tisztán szólt minden hangszer, de éppúgy helytálló lenne, ha azt mondanám, hogy piszkosul jól. A hangerőről csak annyit, hogy még most is csilingel a fülem. A dalok listája a teljesség igényével (de az emberi tévedés lehetőségével, valamint a pontos sorrend mellőzésével) a következő volt:
Auslander,
Desperate People,
Middle Man,
Pride,
Which Way to America,
Funny Vibe,
Path to Madness(?),
Type,
Ignorance is Bliss,
This Little Pig,
Glamour Boys,
Bi,
Bless Those,
Satisfied,
Time’s up,
Cult of Personality,
Love Rears up its Ugly Head,
Should I Stay or Should I Go
Ami feltűnt, hogy a 2003-as Collideoscope c. albumról egy számot sem játszottak, legalább a Flying jólesett volna.
Azt, hogy a bandának van humorérzéke már az is bizonyította, amikor az újjáalakulás után feldolgozták az AC/DC-től a Back in Black c. klasszikust, de most is sziporkáztak. Csak egy példa:
Valaki a tömegből egy számot követelt: „Elvis is Dead!”
Vernon Reid: „Still.”
Premier is volt, egy múlt héten írt számot (a címe talán Path to Madness) mi hallhattunk élőben először, valamint a készülő album egy dalát is tesztelték rajtunk (Bless Those), sikerrel. Míg az előző nem egy tipikus koncertdal – lemezen valószínűleg jobban hat – , az utóbbi annál inkább, a maga slide gitáros témájával és fogós refrénjével.
A Bi alatt „Dog” Wimbish gondolt egy nagyot és lejött közénk, hogy ott szólózzon a basszusgitárjával(!) karnyújtásnyira tőlünk, elnyomta a Keresztapa főcímdalát is, valamint teljes extázisban a fogával pengette gitárját! Ilyet sem láttam még! Calhoun mester dobszólója sem maradhatott el, olyan gyorsan járt a keze, hogy egyszerre 8-10 dobverőt láttam a körülötte. Ráadásul olyan dobverőket vett elő, amiknek a vége világított, s így mindenféle színben pompázó fénycsíkokat húzott a levegőben. Mindenkin látszott, hogy elemében van, hogy élvezi azt, amit csinál, a lehunyt szemek, a mosolyok és grimaszok mind az örömzene megnyilvánulásai voltak. Szimpatikus egy banda, no.
Búcsúzóul kaptuk a Lover Rears Up its Ugly Head-et, valamint a Should I Stay or Should I Go-t a The Clash-től.
A közel két óra után is maradtunk volna még…