Tegnap este egy akkora dózis élményanyagot kaptunk Morcheebáéktól, hogy én még ma is a hatása alatt állok. Ez egy olyan koncert volt, amilyet az ember elképzel magának.
Kígyózik a sor, mi meg nem hiszünk a szemünknek. Csüggedésnek azonban nincs helye, tereferével ütjük el a várakozási időt, és láss csodát, a kígyó teste is egyre apad. Olyannyira, hogy egyszer csak bent találjuk magunkat. Jön a következő megpróbáltatás, ádáz harc az italért, de tesókám és bruce ezt is sikeresen abszolválják. Mi közben bruce kedvesével a tumultus széléről követjük az eseményeket, majd széles mosollyal fogadjuk a megszerzett zsákmányt. Ami egyébként tökéletes időben érkezik, ugyanis felcsendül közben az első szám.
Kintről úgy tetszik, mintha Skye hangját hallanám, a tudatom viszont értesít, hogy ez nem lehetséges. Így is van, a színpadon Manda Zamolo. Az első blikkre történő összetévesztés után már talán nem is kell mondani, hogy ennek a hölgynek is csodálatos a hangja. Meg volt a bemelegítés, következik az Otherwise “you’re making it worse now everytime you criticise” de nekem ez most eszembe sem jut, és nem csak azért, mert jó napom van, hanem mert egyszerűen nincs mit.
Az Enjoy the Ride következik, már nem nagyon bírok a lábaimmal, “with the hot stage light moonlight to guide you feel the joy of being alive”, nem esik nehezemre most, az biztos. Hát még amikor felcsendül a Run Honey Run a másik újonc, Bradley (aki gitározik is) előadásában, na akkor van az, hogy csodálkozom, hogy még utána is dobog.
Régi és új számok pepitában kerülnek a színpadra, majd a fülünkbe, onnan pedig valahova még mélyebbre. Manda minden szám végén megköszöni, magyarul, ékezetek nélkül, de ez persze semmit nem von le a kedves gesztus értékéből.
Előttünk áll a felügyelő (vagy felvigyázó), aki összefont karjai mögött valószínűleg azon töpreng, hogy micsoda átverésbe csöppent bele. Se óceán, se tengeri élővilág, de még egy nyomorult béka sincs sehol, akkor mitől Dive Deep? Ő nem erre vett jegyet. Szerencsére a közönség többségének fejében nem merülnek fel ehhez hasonló gondolatok, de hát nem mindenkinek adatott meg a beleélés és az absztrahálás képessége.
Az elejétől kezdve a The Sea-re koncentráltam (ne kérdezd, miért) és mikor felcsendül, akkor már nálam teljes az öröm. Az a fajta nyugalom és extázis kombó árad szét, aminek megteremtésére csak az olyan nagyszerű zenészek képesek, mint Godfrey-ék. Elcsattan a szokásos “hungry-hungary” poén, de nem tudunk ezért se haragudni, főleg mikor elkezdődik a Sleep on it, duettben. Harmónia felsőfokon. Fel és levezetés végig mesterien, de megérkezik a koncert leggyönyörűbb közjátéka is.
Hello Jim és Let Me See, erősödik a nosztalgia-vonal és az instrum háttér is. Nagy Nyugalom és energiarobbanás, majd előlép a szaxofon: nem is kell több a teljes feloldozáshoz. Közben néha farkasszemet nézünk a hátra-hátra sunyító felügyelővel, aki látszólag még mindig nem tudja hovatenni, hogy mi történik.
Elérkezik a tagok bemutatása (máris?), de lesz még folytatás. Réku mondja, hogy a Rome Wasn’t Built in a Day-jel lesz majd csak vége, és mivel ő indigó, csak tudja.
A ráadás a francia csoda, Au Dela-val indul, majd Over and Over, kicsit másképp, mint ahogy megszokhattuk. Ha lehet, akkor még jobban elcsigázzák, de végig kontraszt, hogy könnyű marad. Ne törjön, csak karcolódjon.
Költői kérdés következik “Do you want to dance?” formájában, majd elindul a Be Yourself jófajtascratcheléssel megbolondítva, ahogy azt kell. Aztán marad még meglepi, és a gospeles hangulatot idéző “I wanna thak you for let me to be myself” ismételgetésével kiteljesedik végre az örömtánc.
Ahogy Réka megjósolta, zárásként még lezavarják a legismertebbet. Csak hogy jól lakjon mindenki. Jelzem, tényleg mindenki. Igazán megható a jelenet, amikor is mufurc felügyelő urunk tapsolásra használja végig üzemen kívül tartott kezeit.
Egy pillanatnak tűnt az utazás, de nem szomorkodunk: egyrészt mert tényleg remek volt, másrészt mert most már azt is tudjuk, hogy a Szigeten majd innen folytatjuk.