Múlt kedden egy tökéletes nosztalgiapartin vehettünk részt a Dürer Kertben. A Peter Hook and the Light elnevezésű (életmű? tribute?) zenekar szállított vissza minket ’80-as évek manchesteri klubkoncertjeihez.
Ezek a dalok még ma is működnek az fix, nem mindennapi élmény, hogy egy öregedő Manchester United szurkoló belebasszusgitározik az ember arcába.
Peter Hook és a fény újra darabokra tépett bennünket.
A Dürer nagyterme ha nem is csordultig, de szépen megtelt. Kellemes kis merch pult, magyar szemmel (pénztárcával) is kedvező árakkal a bejárat mellett balra, jobba a megszokott bárpult.
Előzenekar nem volt, de nem is kellett, hiszen maratoni hosszúságú koncert előtt álltunk. A meghirdetett időpont után tíz perccel (20:40) léptek színpadra a zenészek, de előtte még elhangzik mögöttünk a nap találós kérdése: ki a jobb basszusgitáros? Simon Gallup vagy Peter Hook?
A kérdés valid, de nem feltétlenül egy Peter Hook koncert az, ahol ez kiderül, hiszen Hook itt elsősorban énekes (bár ebben is kap segítséget a gitáros, David Potts-tól) és van mellette egy ‘igazi’ basszer (de jelenleg nem a fia penget az öreg mellet, hiszen Jack-et leigazolta a Smashing Pumpkins az új turnéjára).
A New Order-el kapcsolatban volt az a ragyogó mondás, hogy ha azt hiszed, hogy a gitárt hallod, az jó eséllyel a basszus. Nos, ilyen basszusgitáros Peter Hook. Persze nem tudtunk állást foglalni, hogy Simon vagy Peter, Peter vagy mert felbőgtek a basszusok. A hajunk hullámzott a tarkónkon.
A NO kezdeti éveiben jócskán megmerítkeztünk. A Substance dalai pörögtek, köztük nem egy sláger közben érezhettük azt, hogy 1980 valahányban tombolunk egy manchesteri klub parkettjén. A sláger szó érdekes. A nagyrészt 30+-os közönség jól vette a lapot, ismerte a dalokat, együtt élt a zenekarral, a teátrálisan mutogató Hookkal, aki rendszeresen megállt a színpad legszélén, felvette az ikonikus pózt és a húrok közé csapott.
Persze nem tudom mit szólna Tibi bácsi, ha szombaton a rádiójában, amely magát a korszak legnagyobb slágereit prezentáló adójának pozicionálja, valaki a Ceremony-t és a Bizarre Love Triangle-t kérné a kívánságműsorban.
Tizennégy szám, velős műsor. Aztán egy kis szünet. Szusszannak egyet, ahogy mi is.
Egy felkészületlen versenyző mellettem azt mondja, remélem lesz Joy Division a ráadásban! Mondom neki: lesz. Csak az lesz. És még több, mint egy óra a koncert, csak pislog, igen. Még tizenhárom JD szám vár ránk a második félidőben, kerekedett szemek és csak pislog.
Hooky egy kicsit amúgy is fáradtnak tűnt (ez a show lendületére nem volt hatással), de Joy Division set elején már torzult is a feje rendesen, aztán egy számot is félbeszakított, hogy ‘this gentleman‘ húzzon el a vérbe, mert addig nem folytatódik a koncert, amíg ott rontja a levegőt.
Nem tudom mit művelt a jóember, de jól kihozta a sodrából az öreget.
A Joy Division számok voltak azok, amelyeket mindenki jobban várt, ez érezhető volt a hangulaton, amely egy szép ívben emelkedett feljebb és feljebb.
A Transmission – She’s Lost Control párossal elértük a plafont, majd 23:00 előtt nem sokkal a csodálatos Atmosphere vezette fel az utolsó számot, ami természetesen nem lehetett más, mint a Love Will Tear Us Apart.
Volt aki persze a kákán is rengeteget akar keresni, a ruhatárnál fennhangon sérelmezték a Shadowplay hiányát, dehát az nem is Substance dal, mormogjuk oda, de nem rontja el az ilyen.
Nem volt olyan katartikus a találkozás, mint az első, öt és fél éve a hajón, de ezeket a dalokat autentikus előadótól bűn kihagyni!
Visszavárunk még, Hooky!
