Egy ilyen diszkóban mindig ott a helyünk

Úgy alakult, hogy nem is egy, hanem két estén át tartott az Arcade Fire első magyarországi bulija, amely (jelezvén, hogy nagyon erős év a 2018-as a hazai élő bulikat kedvelőknek) bőven kiérdemli a 10/10-es osztályzatot.

Tökéletes két órás koncert az Arénában, előtte éjszaka pedig egy jó hangulatú (házibulinak is beillő) dj party a frontemberrel. ÁlomAzt tudni kell, hogy Win Butler rendszeresen pörget lemezeket nyomkodja a kütyüket DJ Windows 98 néven. Szerencsére a prágai és a budapesti koncert között volt egy teljes pihenőnapjuk (és az is szerencse, hogy ezt a teljes napot nem cseh sörök kortyolgatásával akarták tölteni), így Win aktivizálta magát, bevetette magát a pesti éjszakába.

Szombat délután futótűzként söpört végig a neten: DJ Windows 98 buli a Központban!

A fergeteges nosztalgiapartit Win valami egészen elképesztő könnyedséggel vezényelte le. A zenekar két session zenésze is elkísérte, Stuart Bogie  és a perkása Tiwill Duprate, akinek egy paraszt beszólt, de azt is profin kezelte, szó szerint kézbe vette a probléma megoldását.

Win kedvét ez nem szegte, sőt. Úgy mozgott a Madách téren, mintha ő lenne a rezidens dj minden hétvégén. Sörös rekeszen a laptop, kézműves sör a kézben, sorjáznak az Arcade Fire zenéjére ható klasszikusok a ’80-as, ’90-es évekből, miközben bárkivel készségesen váltott pár szót. Egy világsztár a budapesti éjszakában. Na, ez már valami.

fotó: Budapest Promoter facebook

Vasárnap ez a házibuli hangulat folytatódott az Arénában. Az már jó jel volt, hogy nem lesz rövidke, fesztivál program az estén, ennek biztos jele volt, mikor a bejáratnál az egyik biztonsági őr bánatos képpel közölte a friss infót a kollégákkal: leghamarabb fél tizenkettőkor ér véget a műszak.

A Valton bánata a mi örömünk. 

Megszámlálhatatlan zenész, zenei újságíró, rengeteg lelkes arc, és egy még érdekesebb fickó. A VIP részleg felé keveredve egy hölgy mellett, mintha Ewan McGregor állna. De mit keresne itt Renton? Kérdezem magamtól, legyintek, aztán libbenek is tovább, hogy hétfőn olvassam: tényleg ő volt ott és akkor.

A kezdésre jó ha háromezren gyűltünk össze. Őszintén? Nem is vártam nagyságrendileg nagyobb tömeget. Sajnos, nem sajnos ez van. A hírek szerint az észak-amerikai turnéra is jóval kevesebb jegyet értékesítettek, mint eddig, nálunk meg? Örülni kell, ha összejön háromezer ember, aki tényleg értékeli az Arcade Fire-t. Mert ez a háromezer tényleg értékelte.

A kezdés 20:57, ekkor csendült fel az intro, (bár sajnos a boksz ringet nem hozták át az öreg kontinensre) egy bokszmeccset idézett a bevonulás. Hátulról, a közönségen át, magyar konferálás mellett érkezik a zenekar.

A színpad felett a régi amerikai színházakat-mozikat megidéző, háromszögként a nézőtér felé kitüremkedő kivetítő.

Úgy spontán az egész este, hogy a világsztárokra jellemző vérprofizmus sem hiányzik.  Win Butler, egy erőteljes, hatásos, a kaotikusnak ható zenekart remekül uraló frontember.  Neje, Régine Chassagne, a ’80-as évekből itt maradt popdíva. Tim Kingsbury, Richard Reed Parry és Jeremy Gara tökéletes zenészek. Alapból Win és Parry gitáros, Gara dobos, Kingsbury basszusgitáros, de ez a csapat olyan, mint Pep Guardiola középpályája (ha, már zajlik az vb, nesze nektek egy focis hasonlat), nincsenek rögzített szerepek. Mindenki játszik mindenen. Cserélődnek a szerepek, na meg a hangszerek (van itt a megszokottakon kívül tangóharmonika, digitális szinti, de még csengő, sziréna és üvegpalack is).

Külön színfolt a másik Butler, William, aki mint Win gonosz ikertestvére tombol a színpadon. Egyszer vonaglik a szintik között, erősítőkről ugrál le, miközben nyúzza a basszusgitárt, hogy a másik pillanatban egy mikrofon mögött lássuk viszont, majd kabátot húz Parry fejére..

Ez a pulzálás végig megmaradt, őrült dinamikát adva az amúgy is lüktető vasárnap estének.

A szombaton látott Duprate-Bogie páros a háttérben hozzáteszi a magáét az egészhez, az eredetileg hegedűs Sarah Neufeld-ről pedig kiderül, hogy milyen jó hangja van.

Ritkán látni ennyire működő zenekart (pláne itthon). De ahhoz, hogy ennyire működjön a spontaneitás, nem keveset kell gyakorolni. Ezek az emberek viszont profik. Abszolút a szakmájuk csúcsán vannak.

Win (szó szerint) kimagasló frontember. A kezdésre visszautalva, tényleg mind egy sportoló, műanyag palackból nyeli, spricceli, prüszköli szét a vizet, lemegy a közönség közé, felbukkan a keverő mögötti diszkó gömbbel ékesített kisszínpadon, feláll narancssárga bakancsában a monitorokra és onnan vezényli bandáját és a közönséget.

Everything Now. A kezdet. Akárki akármit mond, jó dal. Élőben odaver erőteljesen. Élőben atomdurva. Kétszer is nekifogunk, Win belebakizik I’m fucked up, mondja, Jeremy teli szájjal vigyorog. Igazából túl lehetett volna lendülni a hibán, de nem. Ezen az estén mindennek tökéletesnek kell lennie.

Nem csak Gara, mi is vigyorgunk. Vagy önfeledten ugrálunk, tátott szájjal bámulunk, hipnotikus állapotba kerülünk. Baromi jól érezzük magunkat.

A kivetítőn a számokhoz tökéletesen passzoló videók, a fények hol epilepsziás rohamba kergetnek, hol pedig szemerkélő esőt imitál a lézer. Az egész zenekar ilyen. Nemcsak a számok mások és mások, hanem a dalokon belül is sok, egymástól gyökeresen különböző réteg van. Stílus és ötletkavalkád, tobzódunk a hangokban. Néha leviszi a fejünk a basszusszinti, néha elámulunk egy-egy szép dallamon.

Van közönségénekeltetés, közönségmozgatás (az egészséges kereten belül), mobiltelefonos fényár. És őrületesen nagy endorfin felhő. A szombat esti házibuli hangulat megmaradt, csak még egy pár jó arc csatlakozott a partihoz.

A második szám a Here Comes the Night Time, utána két turnédebütáns dal, a Neighborhood #2 (Laika) és a Black Mirror. Utóbbinál megtudjuk, hogy azért került most elő, mert a Neon Bible nagyzenekari felvételeit Budapesten vették fel.

Nálunk született a Surf City (Eastern Bloc) című b-oldalas szám, így Prága után itt is felcsendült.

Arcade Fire Setlist Papp László Sportaréna, Budapest, Hungary 2018, Everything Now Continued

A Surf City után ami következett. Apám. Aki ott volt és nem szippantotta be, annak nem is tudom mi a baja. Ez ott és akkor a csoda volt.

A zenekar is érezte, hogy itt sikerült valami nagyot gurítani, így megkaptuk terven felül a No Cars Go-t.

A ráadásban az ihletett szépségű We Don’t Deserve Love, az Everything Now repríze, majd a totális sláger, a Wake Up.

Gyakorlatilag takkra két óra. Még néznénk. Akár mostanáig.

Búcsú, majd zenélve távozik a banda, már rég az öltözőfolyosón járnak, de még szóltak a ritmusok a hangszórókból. Mi meg csak álltunk még ott a színpad előtt, emésztve a látszottakat.

Aztán felcsendültek az előző napról ismerős slágerek, köztük ez. Nem lehetett nem vigyorogni.

Maradj még, olvass még! Csak neked ajánljuk:

Tele a ház hülyegyerekkel – beszámoló a Fish! Hülyegyerek Fesz... Napokkal február huszonegyedike előtt már tűkön ültem, teljenek gyorsan a napok, mert pénteket akarok. Pedig buliztam én, nem is keveset az utolsó, nyári fish! koncertem óta, de szinte ünnepnapként élem meg, ha az első sorban kiabálhatom a dalszövege...
Tangó az Isten Háta Mögött A Trafóba Bár Tangóba áthelyezett Tues-DIE sorozat eddigi legnagyobb dobására, és ezáltal az eddig legtöbb érdeklődőt vonzó előadásra került sor kedd este. Az új lemezén dolgozó Isten Háta Mögött tavaszi "turnéja" keretében emlékeztetőül előadta eddi...
Ötből hatos Kíváncsi vagyok, milyen kifogást fognak találni a nyafogók, mert én biztos vagyok benne, hogy semmit nem lehet. Nick Cave tegnap odarakta az év koncertjét a Pecsa színpadára – értelmetlen, nagy szavak, tudom, mind jöhet. Tévedtem az ajánlóban: aki ne...