A tökéletesség határán

Öt év után látogatott el hazánkba a múlt héten a Pink Floyd alapítója, Roger Waters, akit a legutóbb turnéján kétszer láthattuk  Budapesten A Fal monstre show keretein belül, most egy kvázi összegző koncertet kaptunk a Us + Them Tour magyarországi állomásán. Még keresgéljük az állunkat.

A nyolcórai pontos kezdés ígérete hamar szertefoszlott, amikor hét óra negyven felé odaértem az Aréna bejáratához és megláttam a kígyózó kígyókat sorokat.

Gyakorlatilag megtelt a Papp László Sportaréna, akit érdekelt, az jó előre megvásárolta a jegyét, erre enged következtetni az a három picsogó nepper, akik arról panaszkodtak, hogy nemigen tudnak megszabadulni az előre betárazott jegyektől. Az üzérek nyomora az én örömöm.

A sor szerencsére gyorsan haladt, közben az azért világosan látszott, hogy bőven a 35+-os a közönség magja, de azért szép számban feltűntek The Dark Side of the Moon pólós tinik, meg persze az angolul beszélgető kis csoportok.

Bent a büféknél a tumultust nem csökkentette, hogy sokaknak új információ volt, hogy nem lehet már készpénzzel, csak kártyával fizetni az Arénában. Negyed kilenc körül így is a helyünkön voltunk és vártuk a csodát.

Előzenekar nem volt, nem is tudom hirtelen, hogy ki (kik) lehetnének alkalmasak erre a feladatra egy ilyen show előtt.

20:20-kor felhangoztak a Speak to Me traktusai a hangszórókból (az egész koncerten a nézőtéren is elhelyezett hangszórókból kvázi-surround hangzásban kaptuk meg a jellegzetes Pink Floyd zörejeket, hanghatásokat), majd a Breathe-el megkezdődött a zenei utazás.

Fáradhatatlan az öreg. Egy éve indult ez a turné, de még decemberig tart, 155 koncertet jelentettek be (eddig), az 59 európai este egyike volt a budapesti. Az élmény tökéletes.

Aki klasszik Pink Floyd-ra vágyott, jó hangzással, lenyűgöző látvánnyal, az remekül szórakozott, aki meg nem szórakozott jól, az nem tudom mire számított.

A zenekar is parádés összetételű volt.

Jonathan Wilson “pótolta” David Gilmour-t, a másik gitáros a zseniális Dave Kilminster volt. A doboknál Beck mögül, vagy (Bill Berry sajnálatos kiválása után) az R.E.M.-ből ismert Joey Waronker ült. A Lucius két énekesnője Holly Laessig és Jess Wolfe is pazar volt, de a feltűnt Waters régi harcostársa, a szaxofonos (és basszeros) Ian Ritchie is.

Az első blokk közepén megkaptunk egy szó szerint időtlen klasszikust, a Time-ot, majd a hatodik Pink Floyd szám után jött az első blokk, amelyiket igazán vártam.

Amíg Waters a Pink Floyd korszakból válogatott, a szóló albumok közül csak a legutóbbiról, az Is This The Life We Really Want?-ról csendült fel összesen négy dal (három ebben a blokkban, egy a koncert végi ráadásban).

Érdemes volt várni rájuk. A Nigel Godrich által rögzített (Godrich munkásságát a Radiohead élettörténete kíséri végig, kvázi ő a banda hatodik tagja, de volt producere — többek között — a U2, Paul McCartney, az R.E.M., a Travis, Beck, az Air és a Red Hot Chili Peppers albumainak is) korong dalai tényleg jók.

Élőben is működtek ezek a számok. Nem is baj, hogy csak a szólókorszak legutóbbi albumáról hallhattunk dalokat.

A legutóbbi idők után visszatértünk a múltba, jött a Wish You Were Here, nagyon szépen hangzott, hogy Waters, Kilminster és Wilson is akusztikus gitáron játszott.

Majd következett a The Happiest Days of Our Lives majd a nagy durranás, az Another Brick in the Wall második és harmadik része.

Ahogy már csak lenni szokott, egy csapatnyi magyar fiatal ropta  amerikai rabruhában a színpadon, majd ezt levetve bukkant elő először az este üzenete: Resist.

Miután pirosra tapsoltuk a tenyerünket, jöhetett is húsz perc szünet.

Közben volt idő emészteni a látottakat, majd kezdődhetett a még újabb, még látványosabb szakasz.

Ritka az a koncert amikor kimondottan ülni szeretnék, na ez az volt.

A szünet után leereszkedett a plafonról a BS történetének legnagyobb kivetítője, amely az ikonikus Battersea erőművet formázta meg.

Lenyűgöző. Kellett volna még egy koncert, ez meg egy másik, amely előtt kicsavarták volna a telefonokat mindenki kezéből, hogy ne a képernyőn keresztül lássa a többség a csodát.

A Dogs elrepült (pedig nem öt perc) míg látványt csodáltuk, aztán jött a Pigs (Three Different Ones), célkeresztben Trump POTUS, repülő óriásmalac a nézőtér felett, majd az est első magyar felirata: Trump egy disznó.

Roger Waters, Pink Floyd – Dogs (live Budapest 2018 05 02)

Uploaded by Sárkány Csaba on 2018-05-03.

Aztán belecsaptak a Money-ba. Agyeldobás.

A blokk végére felemelkedtek a vásznak, a Eclipse alatt már a nemrégiben a kiadásának 45. évfordulóját “ünneplő” The Dark Side of the Moon-ról ismert prizmát formázták meg.

A végjáték előtt egy szusszanásnyi szünet, majd mikor Waters visszatér és érzelmes monológja vége felé (miközben klasszikus mozdulattal keresztbe rakja karjait a mellkasa előtt) kitér édesanyjára, már vigyorgunk, a rövidebb, de jobban várt setlist a miénk. Kezdődhet a Mother.

Természetesen elhangzik az alábbi sor is: Mother, should I trust the government?

Kivetítőn meg megjelent ez a felirat:

A hazai médiumok rá is pörögtek a témára. Igazuk is volt, meg nem is. Nem csak Orbánnak szólt ez a sor. Lassan negyven éve minden alkalommal amikor felhangzik ez a dal gyakorlatilag minden kormánynak szól. Az Orbán kormánynak is.

Aki ismeri egy kicsit is Waters politikai nézeteit az nem lepődött meg, tudjuk mire számíthatunk tőle a zenén innen és túl.

Az utolsó szám a Comfortably Numb volt. Waters már nem vett hangszert a kezébe, nem énekelt, hanem körbejárt a színpadon, lement az első sorokba az emberek közé. Simán az volt az érzésünk, ha tehetné mindenkit köszöntene a csarnokban, egyesével.

Remek dal, hangulatos lezárás, hullik a konfetti, búcsúznak a zenészek. Piszok jó volt.

23:00. Vége a koncertnek. Mosollyal az arcunkon távozunk.

Visszavárunk, Roger! 

Roger Waters Setlist Papp László Sportaréna, Budapest, Hungary 2018, Us + Them Tour

Maradj még, olvass még! Csak neked ajánljuk:

A BIGGER BANG Meglepően könnyen jutottunk be a stadionba, és tényleg osztogatták a vizet. A korábbi hírekkel ellentétben azonban a víz nem volt hideg. De ilyen hőségben, az maga lett volna a csoda. Fényképezőgépet nem vittem, ha már mindenki fényképezett, akkor ne...
egy első + egy második + egy utolsó = két koncert nagy kérdés, hogy lehet-e egy ajánlóban egyszerre KFT-t kínálni az A38-on és az utolsó Első Emeletet az Arénában? a két zenekar közönségének közös halmaza meglehetősen kicsi, sőt, meggyőződésem szerint, ha a rajongók közös halmazát keressük, akkor az...
Saul a csodatevő – Slash koncertvélemény Idei Volt-os fellépésük másnapján tudhatta meg a nagyérdemű, hogy a 2014-ben megjelent World On Fire című albumukkal ugyanilyen névvel turnéra indulnak, amely Sportarénát is érinti. Az idei fesztiválszezon egyik legnagyobb érdeklődésre számon tartott...