A tökéletesség határán

Öt év után látogatott el hazánkba a múlt héten a Pink Floyd alapítója, Roger Waters, akit a legutóbb turnéján kétszer láthattuk  Budapesten A Fal monstre show keretein belül, most egy kvázi összegző koncertet kaptunk a Us + Them Tour magyarországi állomásán. Még keresgéljük az állunkat.

A nyolcórai pontos kezdés ígérete hamar szertefoszlott, amikor hét óra negyven felé odaértem az Aréna bejáratához és megláttam a kígyózó kígyókat sorokat.

Gyakorlatilag megtelt a Papp László Sportaréna, akit érdekelt, az jó előre megvásárolta a jegyét, erre enged következtetni az a három picsogó nepper, akik arról panaszkodtak, hogy nemigen tudnak megszabadulni az előre betárazott jegyektől. Az üzérek nyomora az én örömöm.

A sor szerencsére gyorsan haladt, közben az azért világosan látszott, hogy bőven a 35+-os a közönség magja, de azért szép számban feltűntek The Dark Side of the Moon pólós tinik, meg persze az angolul beszélgető kis csoportok.

Bent a büféknél a tumultust nem csökkentette, hogy sokaknak új információ volt, hogy nem lehet már készpénzzel, csak kártyával fizetni az Arénában. Negyed kilenc körül így is a helyünkön voltunk és vártuk a csodát.

Előzenekar nem volt, nem is tudom hirtelen, hogy ki (kik) lehetnének alkalmasak erre a feladatra egy ilyen show előtt.

20:20-kor felhangoztak a Speak to Me traktusai a hangszórókból (az egész koncerten a nézőtéren is elhelyezett hangszórókból kvázi-surround hangzásban kaptuk meg a jellegzetes Pink Floyd zörejeket, hanghatásokat), majd a Breathe-el megkezdődött a zenei utazás.

Fáradhatatlan az öreg. Egy éve indult ez a turné, de még decemberig tart, 155 koncertet jelentettek be (eddig), az 59 európai este egyike volt a budapesti. Az élmény tökéletes.

Aki klasszik Pink Floyd-ra vágyott, jó hangzással, lenyűgöző látvánnyal, az remekül szórakozott, aki meg nem szórakozott jól, az nem tudom mire számított.

A zenekar is parádés összetételű volt.

Jonathan Wilson “pótolta” David Gilmour-t, a másik gitáros a zseniális Dave Kilminster volt. A doboknál Beck mögül, vagy (Bill Berry sajnálatos kiválása után) az R.E.M.-ből ismert Joey Waronker ült. A Lucius két énekesnője Holly Laessig és Jess Wolfe is pazar volt, de a feltűnt Waters régi harcostársa, a szaxofonos (és basszeros) Ian Ritchie is.

Az első blokk közepén megkaptunk egy szó szerint időtlen klasszikust, a Time-ot, majd a hatodik Pink Floyd szám után jött az első blokk, amelyiket igazán vártam.

Amíg Waters a Pink Floyd korszakból válogatott, a szóló albumok közül csak a legutóbbiról, az Is This The Life We Really Want?-ról csendült fel összesen négy dal (három ebben a blokkban, egy a koncert végi ráadásban).

Érdemes volt várni rájuk. A Nigel Godrich által rögzített (Godrich munkásságát a Radiohead élettörténete kíséri végig, kvázi ő a banda hatodik tagja, de volt producere — többek között — a U2, Paul McCartney, az R.E.M., a Travis, Beck, az Air és a Red Hot Chili Peppers albumainak is) korong dalai tényleg jók.

Élőben is működtek ezek a számok. Nem is baj, hogy csak a szólókorszak legutóbbi albumáról hallhattunk dalokat.

A legutóbbi idők után visszatértünk a múltba, jött a Wish You Were Here, nagyon szépen hangzott, hogy Waters, Kilminster és Wilson is akusztikus gitáron játszott.

Majd következett a The Happiest Days of Our Lives majd a nagy durranás, az Another Brick in the Wall második és harmadik része.

Ahogy már csak lenni szokott, egy csapatnyi magyar fiatal ropta  amerikai rabruhában a színpadon, majd ezt levetve bukkant elő először az este üzenete: Resist.

Miután pirosra tapsoltuk a tenyerünket, jöhetett is húsz perc szünet.

Közben volt idő emészteni a látottakat, majd kezdődhetett a még újabb, még látványosabb szakasz.

Ritka az a koncert amikor kimondottan ülni szeretnék, na ez az volt.

A szünet után leereszkedett a plafonról a BS történetének legnagyobb kivetítője, amely az ikonikus Battersea erőművet formázta meg.

Lenyűgöző. Kellett volna még egy koncert, ez meg egy másik, amely előtt kicsavarták volna a telefonokat mindenki kezéből, hogy ne a képernyőn keresztül lássa a többség a csodát.

A Dogs elrepült (pedig nem öt perc) míg látványt csodáltuk, aztán jött a Pigs (Three Different Ones), célkeresztben Trump POTUS, repülő óriásmalac a nézőtér felett, majd az est első magyar felirata: Trump egy disznó.

Roger Waters, Pink Floyd – Dogs (live Budapest 2018 05 02)

Uploaded by Sárkány Csaba on 2018-05-03.

Aztán belecsaptak a Money-ba. Agyeldobás.

A blokk végére felemelkedtek a vásznak, a Eclipse alatt már a nemrégiben a kiadásának 45. évfordulóját “ünneplő” The Dark Side of the Moon-ról ismert prizmát formázták meg.

A végjáték előtt egy szusszanásnyi szünet, majd mikor Waters visszatér és érzelmes monológja vége felé (miközben klasszikus mozdulattal keresztbe rakja karjait a mellkasa előtt) kitér édesanyjára, már vigyorgunk, a rövidebb, de jobban várt setlist a miénk. Kezdődhet a Mother.

Természetesen elhangzik az alábbi sor is: Mother, should I trust the government?

Kivetítőn meg megjelent ez a felirat:

A hazai médiumok rá is pörögtek a témára. Igazuk is volt, meg nem is. Nem csak Orbánnak szólt ez a sor. Lassan negyven éve minden alkalommal amikor felhangzik ez a dal gyakorlatilag minden kormánynak szól. Az Orbán kormánynak is.

Aki ismeri egy kicsit is Waters politikai nézeteit az nem lepődött meg, tudjuk mire számíthatunk tőle a zenén innen és túl.

Az utolsó szám a Comfortably Numb volt. Waters már nem vett hangszert a kezébe, nem énekelt, hanem körbejárt a színpadon, lement az első sorokba az emberek közé. Simán az volt az érzésünk, ha tehetné mindenkit köszöntene a csarnokban, egyesével.

Remek dal, hangulatos lezárás, hullik a konfetti, búcsúznak a zenészek. Piszok jó volt.

23:00. Vége a koncertnek. Mosollyal az arcunkon távozunk.

Visszavárunk, Roger! 

Maradj még, olvass még! Csak neked ajánljuk:

Hozd el az Ősöket is – avagy ilyen volt a Strand első napja Idén is elérkezett az idő, hogy a Balaton partjára látogassunk egy kis nyárzáró fesztiválozásért. Így hát vonatra szálltunk és három órával később már Zamárdiban vásároltuk a hidegkomlóst. A szerdai nap felhozatala nagyjából így nézett ki: Anna &...
A zenén túl – Fishing on Orfű beszámoló 2. rész Előző cikkünkben végigvettük az idei, jubileumi Fishing zeneileg is fontosabb pillanatait. Azonban mindenki nagyon jól tudja (aki nem egy barlangban élt az elmúlt 10 évben), hogy az orfűi fesztiválozók élete nem csak zene, hanem annál sokkal több. Az...
Magyar felvezetés – Sziget mínuszban Kicsit lemaradva, de itt az első két napi beszámoló is. Mind a Cipő, mind a Quimby nappal fenntartásaink voltak, érdeklődésünk erősen mérsékelt volt, ennek megfelelően csökkentett létszámmal voltunk jelen a Sziget mínuszos napjain, és erősen valószín...