A fényben félünk, nem a sötétben – Orphaned Land, Lunarsea koncertbeszámoló, Dürer Kert

Izraelt – és általánosságban a Közel-Keletet – jellemzően nem kortárs kulturális produkciói, hanem évszázados viszonylatban megoldatlan nemzetiségi és vallási konfliktusai okán raktározta el az európai elme. Mily közhelyes gyönyörűség, hogy pont ezen összetűzések egyik legvéresebb időszakában, a második intifáda derekán bukkant elő a homokból a könnyűzenének egy különleges virágja, bizonyítva, hogy az emberi civilizáció ezen bölcsője bármikor képes múltjához méltó teljesítményt felmutatni, mihelyt civil polgárjainak kis csoportja felülemelkedik a mindennapi létüket fojtogató propagandán. A szóban forgó zenekar az Orphaned Land, virágjuk pedig a 2004-es Mabool: a térség népzenéjét doomos súllyal és neoklasszikus hangszereléssel ötvöző, szinte semmiből jött, mégis kifogástalan album egy csapásra fölhelyezte az izraeli bandát a világ metaltérképére. A zenekar azóta lassan és csöndesen, de megbízható minőségben készítgeti lemezeit, mindig pont annyira megújítva önmagát, hogy továbbra se legyen párja a nemzetközi színtéren. A csapatot már évekkel ezelőtt kinéztem magamnak, rég várt találkozásunk végül az idén januárban kiadott Unsung Prophets and Dead Messiahs bemutató turnéja keretében valósulhatott meg.

Szomorú, de az előzenekarok közül kizárólag a Lunarsea műsorát sikerült elcsípnem – pedig, ha választhattam volna, melyik felvezető produkciót hagyom ki aznap, jó eséllyel az olaszokéról mondok le. Előzetes internetes ismerkedéseink során mindössze a legutóbbi albumukat, ill. a mai szettüket is nyitó instrumentális intro tudott kellemes emléket hagyni a fejemben, melynek nem csupán a kifogásolható stúdiómunka volt az egyetlen oka… Szívem csücske a melodeath, de az In Flames még unalmasabb korszakaiban is több egyediséget mutatott fel, mint a Lunarsea általánosságban… ámbátor lehet, hogy csak én kényelmesedtem el annyira, hogy képtelen vagyok értékelni ezt a jófajta oldscool zúzdát. Merthogy élőben tényleg az volt. A gitárosok borzasztóan ügyesek; igaz, az egyik hathúrosnak nehezen akart megkerülni a hangja a koncert elején, ám a hiba elhárítását követően csak kapkodtuk a fülünket, ahogy villogtak a szólók mindkét sarokból. Vokál terén már kevésbé dicséretes a teljesítmény: Alessandro Iacobellis nem túl karakteres, ámde élőben is kellőképpen erőteljes hörgése még rendben volt, ám a basszusgitár mellett a tiszta vokálokat is magára vállaló Cristian Antolini helyett mindenképp megérdemelne egy képzettebb torkot a banda.

A színpadi dekorációt az „új album” (2013-as) újrahasznosított vásznai alkották, ill. némi kozmikus-futurisztikus vizuális élmény a háttérvásznon, mely koncepcióban ugyan jóval magasabban tartja a Starset a mércét, de az, hogy a lejátszó címsorát képtelenek voltak eltüntetni a vetítésen, enyhén kínos. Egy felugró Windows-frissítés simán hazavágta volna a bulit. A csapat öltözködésében sem volt híján az amatőr extravaganciának: magukra aggattak kulcscsomót, kendőt, pántokat, egy rakás vallási jelképet, meg még a jó ég tudja, mennyi bizbaszt; ehhez jöttek még az olyan fincsiségek, mint pl. a sötétben világító fretboard. Szinte biztos, hogy pár éve bekavart valami a zenekar életébe, amit követően mostanára sikerült újjászervezniük magukat, és amolyan „mindent bele, amink van” elvet követve próbálnak megragadni az európai köztudatban. Lelkesedésük mindenképpen értékelendő, a közönség pedig gyérebb számban ugyan, de kezesen ugrabugrált minden színpadi felszólításra, úgyhogy 50 percnyi durvulás után a taljánok elégedetten vonulhattak vissza a backstage-be. Összeségében kellemes, energikus fellépést adtak, kellőképpen dürerkertesre smirglizve a hallóidegemet – bár még mindig nem értem, hogyan került egy melodeath banda ebbe a folkos-progos miliőbe.

(UPDATE: utólag visszavonom az In Flames-hasonlatot, az olaszok második albuma tényleg combos egy anyag, veri az összes Come Clarity óta kiadott nyivákolást. Lehettem volna türelmesebb…)

A technikusok munkája dicséretes: a színpad röpke percek múlva már készen is áll arra, hogy a főattrakció birtokba vegye. Ami kiszámítható módon, a The Cave-vel kezdődik, mely nyolc percbe sűrítve rögtön felvonultatja a jelenlegi Orphaned Land összes erényét: érzelmes kórusok, monumentális szimfonikus témák, és hamisítatlan közel-keleti dallamok. A meggyőző belépő után az énekes Kobi Farhi lelkes „Shalom, Budapest!” kiáltással üdvözli a közönséget, megköszönve a fokozott érdeklődést, mert emlékei szerint, első magyar koncertjükre jó, ha ötven ember volt kíváncsi. A terem a meglehetősen olcsó belépő ellenére sem közelít a teltházhoz, ám aki itt van – különösen az első sorokban lelkendező arab rajongók csoportja –, mind csillogó szemmel várja az újabb kinyilatkoztatást. Ami a továbbiakban eléggé begorombul, hiszen rögvest visszanyúlnak a Mabool komor, apokaliptikus témáihoz, és Kobi első öblös hörgésével elkezdik a történetet. Mesélnek családokról, testvérekről, meg nem értett és elbukott prófétákról, a sokszínű Közel-Kelet érzelmeit, titkait és fájdalmát egy hatalmas, hektikus ritmusú audiális élményben homogenizálják, kódként az ábrahámi vallások összekötő örökségét, a Bibliát használva. A pacifizmus számos könnyűzenei előadónál pillanatok alatt fordul át jó szándékból hiteltelen, kétszínű giccsé, ám az Orphaned Land sikeresen kerüli ki ennek csapdáját. Nem tőkét kovácsolnak toleranciából, csupán elmesélik szülőföldjük tragédiáját. Szeretetről, happy endről szó sincs: ezek a regék a valóságot tükrözve, rendre rosszul végződnek.

A hangulat pulzálása könnyedén olvasható a zenekar metakommunikációjából: az olyan vidámabb daraboknál, mint a közönségkedvenc, slágeres All Is One, önfeledten mókáznak együtt a rajongókkal, míg a keserűbb hangvételű daloknál egyszerre fagynak bele az alázatba. Mozdulataikban nincs ripacskodós túljátszás, mondanivalójukat valóban átélik, pont ahogy korábban személyesen is tették. Hirtelen megértem, mi is hajtja őket: ezek az emberek láttak, tapasztaltak már háborút bőven… és kurvára elegük van belőle.

A koncert minden pillanatában képes volt konzisztens színvonalat tartani, a másfél óra alatt egyszer sem éreztem untatva magam. Kiemelkedően jól sikerült a katartikus dallamvilágú, kemény basszustémákkal töltött Like Orpheus, illetve a bandától szokatlanul agresszív, death metalba hajló We Do Not Resist, melynek profán, politikai szövegével Kobi földijei után végre a globalizmust is felelősségre vonja. A fellépés vége megsűrűsödnek a héber nyelvű dalok, az autentikus dallamok hatására egyre egzotikusabb helyekre képzeljük magunkat. A Sapari felcsendültével csúcsára ér a sivatagidézés, a hipnotikus lüktetésű ritmusok hallatán táncra perdül a Dürer, a zenészeket is beleértve. A ráadásban egy meglepetés: a banda nem volt rest visszanyúlni ’93-es demókorongjához, ám az akkoriban őket jellemző death/doom zakatolás helyett egy merengős-szerelmes akusztikus goth balladával kedveskedtek nekünk. Kobi szükségét érzi némi mentegetőzésnek a The Beloved’s Cry kapcsán (fiatalok voltunk, stb.), pedig nem szégyen ez, akkoriban minden északi bánatbrigád ezzel nyomult, sőt, a My Dying Bride egy egész karriert épített erre az egy témára. A záró Norra El Norra viszont kihagyhatatlan koncertklasszikus: itt végre ledobják ars poeticájuk súlyát, és négy percre átadják magukat a boldog, önfeledt mulatozásnak.

fotó: Orphaned Land (Facebook)

Az Orphaned Land barlangot elhagyó prófétái és messiásai rendre elbuknak a sötétséggel szemben, ám áldozatos szerepvállalásuk korszakról korszakra átörökíti moráljukat, mely talán egyszer meghallgatásra kerül. Fogadjuk hát meg eme öt zsidó férfi tanításait, nehogy ők is az általuk megénekelt karakterek sorsára jussanak. Fotózkodásra, levezető sörözésre most nincs idő: percekkel később már a villamoson szurkolok a világszínvonalú budapesti tömegközlekedésnek, hogy még az utolsó hazafelé tartó járat előtt ki tudjon rakni a buszpályán, közben magamban átkozva az Enrique Iglesias után a Papp Laciból kiáradó ízlésficamos csőcseléket, akik nem átallják mind a tizenkétezren egyszerre oldalba kapni a járművet, ahelyett hogy mennének gyalog, vagy maradtak volna még tetves öt percet azon a semmitmondó, konvencionális, lakossági sz… azaz… huhh. Szóval így megy félre az üzenet. Ha az Orphaned Land elvállata, hogy megbékíti a zsidókat és az arabokat, talán én is köthetnék néha fegyverszünetet a mainstreammel…

Maradj még, olvass még! Csak neked ajánljuk:

Niflheim Fesztivál a Dürerben március 11-én! A számtalan skandináv mitológiára és extrém metalra építkező zenekar közül ezúttal az inkább elgondolkodtató, mint mulattató csapatok lesznek láthatóak március 11-én a Dürer kertben. A Niflheim Fesztivál névre hallgató koncertsorozat hazai állomásán ...
Közel-keleti békehírnökök a Dürer Kertben Az euroatlanti övezet által dominált zenei színtéren ritkán kapaszkodnak meg harmadik világbeli előadók, így kifejezetten egzotikus élmény, ha egyik-másik ázsiai, afrikai avagy dél-amerikai csapatot turnézni látjuk a nyugati világban. Az Orphaned Lan...
A halott világ oké, de mi az a 169? – Warrel Dane, Dürer Kert Nem is tudom eldönteni, min lepődtem meg jobban, mikor pár hónappal ezelőtt megtudtam, hogy Warrel Dane szólókoncertet ad Magyarországon: azon, hogy van neki egyáltalán saját albuma meg bandája; vagy, hogy minden előzmény nélkül előkapja az anno áttö...